ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 20 rész •

Luhan szemszöge:

A kezeim reszkettek, a lábaim pedig már-már feladni készültek a szolgálatot. Borzasztó, és minden egyes pillanattal egyre elviselhetetlenebb volt a helyzet számomra, de még a legnehezebb részén nem is voltam túl.
Sehun kiabálása egy idő után abbamaradt, és mindketten csak a köztünk beállt kínos, és nyomasztó csöndet hallgattuk, majd ő szólalt meg előbb.
- Luhan... Itt vagy még? - Kérdése belemarkolt a szívembe, mivel tisztán hallottam a hangján, hogy rettenetesen aggódik Suho miatt, és én voltam az egyetlen akitől még vigaszt mert remélni.

~ Talán ez fájt akkor a legjobban. ~

Apám azonban ebben a pillanatban idegesen felmordult, ezzel is sürgetve engem, mire azonnal válaszoltam Sehunnak. Egyszerűen, és hidegen...

Viszont abban a pillanatban történhetett velem valami, ugyanis elvesztettem az irányítást azok felett a szavak felett, amik ez után elhagyták a számat. Akaratlanul mondtam ki minden egyes szót, és bensőm bármennyire küzdött ellene, képtelen volt megfékezni nyelvem, amely apám kívánsága szerint tette tönkre életem legfontosabb, és egyben legszebb korszakát.

- Van valakim. - Ez a két szó tette tönkre mind azt a gyönyörű kapcsolatot, amit eddig Sehunnal az egymástól távol töltött évek során is töretlenül ápoltunk, és igyekeztünk minden áron megvédeni.

Ekkor apám kiragadta a kezemből a telefont, és azonnal kinyomta, pár másodperc elteltével pedig már volt kedvesem telefonszámát is kitörölte a hiper modern készülék névjegyzékéből.

- Na fiam, most már végre szabad vagy, és nem kell attól az idiótától függened.- Ördögien elmosolyodott, majd nevetve elhagyta a szobát, hogy elújságolhassa a "jó hírt" anyáméknak.

Én csak álltam az apró kis szoba közepén, és egyszerűen már nem éreztem semmit. Az agyam leblokkolt, és a gondolataim is csak nagyon tompán, és lassan vánszorogtak.
Képtelen voltam belegondolni is, hogy mekkora, és milyen elviselhetetlen fájdalmat okoztam Sehunnak ezzel a két kibaszott szóval.
A lábaim nem mozdultak, bármennyire is el akartam futni innen a saját, és az engem körülvevő személyek gondjaitól.

Nem tudom hány percig vagy óráig lehettem ebben a se előre se hátra helyzetben, amikor hallottam, hogy valaki óvatosan kinyitja mögöttem az ajtót, és belép a helyiségbe.

- Minden rendben? - Tette fel a kérdést a mögöttem álló személy, akihez nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam ki az.
Nem válaszoltam, mert a torkomat nem akarták elhagyni a hangok, szavak formájában. A sírás még messze volt ugyan tőlem, de a gombóc már kezdett kialakulni, és nőni, a kitörésre várva.

- Baj van édesem? - Tett egy újabb lépést irányomba édesanyám, és kezével meg akarta simítani a vállamat, de durván ellöktem magamtól.
Erre ő egy kicsit megijedt, de nem hagyott fel a próbálkozásaival.

- Nekem tényleg elmondhatsz mindent. Nem foglak bántani, vagy elítélni miatta. - Hangja kedves volt, és lágy, de abban a pillanatban nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek, és kisírjam a vállán minden nyomasztó problámámat.
Tudtam ugyanis, hogy pont mint apám, mélységesen elítélt másságom miatt, és szintúgy mint a fent említett személy, minden erejével azon volt, hogy az esküvőt a lehető leghamarabb lebonyolítsuk.

- Elegem van mindenből! - Tört ki belőlem hirtelen, és elrohantam a saját szobámba, ahol azonnal magamra zártam az ajtót. Lerogytam az ágyra, és most, hogy végre egyedül voltam, engedtem a sírásnak, ami már egy jó ideje fojtogatott.

Fájt mindenem, hiába zokogtam már órák óta, a könnyeim nem akartak elfogyni, és csak ömlöttek. A melkasom szét akart szakadni, a lábaim, és karjaim elzsibbadtak, a szemeim pedig már homályosak voltak, és pirosak a rengeteg törölgetéstől, és könnytől.
Gyűlöltem magam azért amit Sehunnal tettem, és azért is, hogy képtelen voltam kiállni a szüleim akarata ellen.