ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 28 rész •

Kris szemszöge:

Amilyen gyorsan csak lehet, Tao-val lerohantunk a mélygarázsba a kocsinkhoz, mely hál' istennek tartalmazott elegendő üzemanyagot a repülőtérre való kijutáshoz.

Bepattantunk a vadonatúj járműbe, és az én vezetésemmel olyan bő fél óra alatt sikerült is átszelnünk a várost, ami ekkora már igen csak tele volt emberekkel, és azok közül is főként a bámészkodó túristákkal.

- Aihs! Miért nem tud gyorsabban átmenni azon a nyomorult zebrán!? - Akadt ki Tao pont akkor amikor már a repülőtér parkolólyába kanyarodunk be, és egy lassan és megfontoltan sétáló öreg úr miatt megállásra kényszerültünk az oda felmázolt zebra elött.

- Nem látod, milyen öreg? - Próbáltam megvédeni szegény bácsikát.

- De ez nem jogosítja fel arra, hogy lassan menjen gege! - Vágott durcás arcot az én drága kis pandám.

- De hát nézd, szegénynek fáj a lába... És elsőbbsége is van. - Válaszoltam higgadtan.

- De én sietek. - Vágott vissza szinte azonnal Tao, mire én már jobbnak láttam inkább csöndben maradni, ugyanis nagyon nem hiányzott, hogy már a repülőút elött össze vesszünk egy ilyen kis apróság miatt.

Miután az öreg úr nagy nehezen elvánszorgott előlünk végre bejutottunk a parkolóba, ahol parkoló helytet találni cseppet sem volt annyira könnyű munka mint vártuk, ugyanis a kocsik már rendesen egymás hegyén hátán sorakoztak ekkorra, szinte az egész parkoló területén amiről azért még kell hagyni, hogy nem volt valami kicsi.

Hosszas keresgélés és három négy sor tömény idegeskedés után viszont végül sikerült egy olyan helyet találnunk, ahová éppen, hogy csak befért az autónk, és a kiszállítás is bajosan ment de legalább megoldottuk valahogy ezt is.

A bőröndöket gyorsan kikaptunk a csomagtartóból, és szinte futó lépésben rohantunk becsekkolni a csomagokat leparkolni, majd a repülőgéphez is, amit egy percel a felszállás előtt el is értünk.

Ugyan az éjszaka folyamán sokat aludtam, de akkor abban a két - két és fél órában amíg utaztunk nagyon erősen úgy éreztem, hogy ez nekem most egyeltalán nem hiányzott főleg, hogy pár napja még egy nyugodt és viszonylag történés mentes hosszú hétvégének néztem elébe.

A repűlő út alatt ami csak negatív irányban összejöhetett, az összejött.
Volt vagy három-négy kisgyerekes család, akiknek a porontyai szinte megállás nélkül sikítoztak, vagy ha éppen nem azt csinálták, akkor ordítottak vagy bőgtek torkuk szakadtából.
A légiutas kísérők ezt fapofával tűrték, viszont amikor már ételt vagy italt szolgáltak fel az idősebb asszonyoknak akik nem bírták ki ezt a viszonylag rövidnek mondható utat sem evés és ivás nélkül, rend szerint az ölükbe öntötték a folyadékokat, mire azok úgy ahogy az annak a rendje és módja, éktelen sipítozásba kezdtek..

- Mennyi van még? - Kérdezte mellőlem Tao, akin egyértelműen látszott, hogy rosszabbul viseli a körülöttünk kialakulóban lévő komédiát, mint én aki rezzenéstelen arcal magam elé meredve ültem már a felszállás óta.

- Még fél óra minimum. - Néztem az órámra, amin legutóbb csak az iskolás éveimben telt ilyen lassan az idő, és akkor is csak a tanórák ideje alatt.

- Hogy fogom én ezt kibírni? - Nézett rám a drága kis TaoZi-m kétségbeesett arckifejezéssel.

- Valahogy. - Adtam meg azt a választ szerencsétlennek, amire a legkevésbé vágyott, és ezt egy nagy fintorral tudatta is velem.

- De én is ordítani fogok, ha ez így folytatódik tovább! - Kezdett el nyafogni kicsit lányos hangon fejét a vállamra támasztva.

- De nem fogsz sokáig ordítani, mert itt vagyok veled, és megnyugtatlak. - Simogatom meg arcát.

- De én neeem! Én utálom ezt! - Hisztizett tovább Tao játékosan ugyanis biztos voltam benne, hogy ezzel már csak el akar érni nálam valamit.

- Mit szeretnél? - Pusziltam rá homlokára mire ő halványan elmosolyodott.

- A számra kérem. - Nézett igézően a szemeimbe amivel mindig is be tudott vadítani, de erre abban a pillanatban nem feltétlenül lett volna szükség viszont nemesebbik felem ezt nem így gondolta, és mint ilyen alkalmakkor általában most is hirtelen kellemetlenül szűk lett a nadrágom.

- Szeretném! - Hajolt hozzám még közelebb Tao, mire én lágy csókot hintettem ajkaira.

- Most már jobban érzed magad? - Mosolyogtam rá, miközben homlokunkat összeérintettük.

- Veled mindig jól érzem magam! - Mondta halkan, és ujjaival hajtincseimet kezdte el csavargatni amiket már jó régen látott fodrász, és ezért már-már a vállam alá is leért egy két helyen.

- Ezt örömmel hallom! - Simítottam rá a hajammal játszadozó kezére mire egy hatalmas mosollyal ajándékozott meg.

- Imádom, hogy ilyen a hajad! Nagyon jól áll! - Suttogta miközben egyre bonyolultabb mozdulatokkal tekergette tincseimet ujjai köré.

- Akkor ha szeretnéd nem vágatom le. - Simogattam meg lágyan puha fehér arcbőrét, mire a mögöttünk ülő középkorú nő hangosan felsivított.

- Jézusom fújj!!! - Hagyják abba ezt az undorító viselkedést!!! - Pattant fel és vörös fejjel összeráncolt már rég bezöldült tetovált szemöldökökkel meredt egyenesen ránk. - Mégis, hogy képzelik, hogy ilyen undorító viselkedéssel akadályozzák a repülőn utazók nyugalmát!?

- Nagyon sajnáljuk, hogy akadályoztuk a mindeddig zavartalan utazását. - Próbáltam higgadtan válaszolni, bár éreztem, hogy ha ez sokáig húzódik majd nem fogom tudni megőrizni a hidegvéremet.

- Hányingerem van maguktól... Fulladnának inkább az óceánba mindannyian a fajtársaikkal együtt! - Folytatta a szitkozódást gyülölőnk cseppet sem törődve a többi utas furcsálló, vagy esetenként lenéző rossz esetben helyeslő pillantásaival.

- Most azt szeretné, hogy ne szeressük egymást? - Bújt közel hozzám Tao akin tisztán látszott, hogy a lelkébe martak a homofób nő szavai.

- Nem, ő csak... - Kezdtem volna bele a kis pandám megnyugtatásába, amikor is a nő hangos rikácsolásával ismét félbe szakított.

- Undorítóak! Magukat ki kéne irtani, hogy ne szívják a maradék jó levegőt is szegény normális emberek elől! - Sipította teljes hangerejével a boszorkány, és éreztem, hogy Tao úgy remeg a karjaim között mint a szél által sokszor megtépett nyárfalevél amit már csak a lélek tartott a fához láncolva.

- Azt mondta, hogy undorítóak vagyunk... - Suttogta szomorúan a fülembe, és egyértelmű volt, hogy amennyire csak lehetett magára vette a borzalmas szavakat melyek hirtelen zúdultak ránk.

- Ne foglalkozz vele! - Próbáltam utasítani egyetlen szerelmemet még annak ellenére is, hogy tudtam ebben a helyzetben képtelen lesz elvonatkoztatni a történtektől.

- De te is undorítónak látsz? - Kérdezte már már sírós hangon drága egyetlenem úgy hozzám simulva még mindig, mintha legalább az élete múlna rajta.

- Ha undorítónak látnálak, sosem kerestelek volna meg, sosem akartam volna a barátod, majd később a szerelmed lenni. Be le se merj gondolni, hogy mi lenne ha utálnálak, és undorítónak tartanálak, mert te vagy az én mindenem aki nélkül el sem tudnám képzelni az életemet! - Öntöttem szavakba mindent, ami a szívemen volt.

- Ez gyönyörű volt! - Mosolygott Tao, és eleredtek a könnyei amik a boldogság miatt törtek utat maguknak immár nem foglalkozva a mögöttünk már az utaskísérők által hatástalanított, de még mindig vöröslő fejű nővel akivel szerencsére már soha többé nem találkoztunk.

Tudom, hogy ez a rész eléggé rövidre sikeredett, meg eléggé csak a Taoris-re fókuszál, de most nagyon rájuk vagyok kattanva szóval nézzétek el nekem... 😅

Legyen nagyon szép további hétvégéje mindenkinek!♥️