ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 29 rész •

Luhan szemszöge:

Csöndben ültem megmentőm és társai között lehajtott fejjel továbbra is reményvesztett, és szégyenteljes állapotban.

A ruháimon, és a hajamon ugyan nyoma sem volt annak, hogy bármiféle kísérletet is tettem az öngyilkosság felé, viszont az arcom és a belső állapotom egyértelműen tudatta azokkal is ezt a tényt, akik nem tudtak az előzményekről.

- Nem! - Pattant fel hevesen Minho ültéből a kijelentésemre, miszerint az én helyzetemen nincs az az isten aki segíteni tudna. - Igen is van megoldás, csak még nem tudjuk, hogy mi az. Nincsen olyan probléma a világon, amire az a megoldás, hogy eldobod magadtól a legértékesebb dolgot, amit valaha kaptál! Ha rendesen után járunk a dolgoknak, biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk minden egyes kis részletét helyes mederbe terelni a te még egyelőre számunkra nem felfedett világméretű problémádnak! - Magyarázott lázas beleéléssel a magas, izmos férfi úgy gesztikulálva mondandójához, mintha legalább Dél-Olastországból származna.

- Igaza van Minho-nak. - Fordult felém Onew mikor a magas végzett  prédikációjával. - Ha mindent részletesen elmesélsz nekünk, meg fogjunk tudni oldani a dolgot.

- Én nem... Én képtelen vagyok...! - Próbáltam már-már színte hiszérikusan visszautasítani a Shinee segítőkészségét, de ők nem hagyták magukat.

- Nem fogunk elengedni egészen addig, amíg meg nem győződünk a felől, hogy nem próbálkozol ismét az öngyilkossággal. - Jelentette ki Taemin, aki már egy ideje csak csöndben kuporgott mellettem.

- De én nem vagyok képes.... Nem tudok mindent elmondani... Nehéz... Nagyon nehéz, és ezt én nem bírom! - Fakadtam ki és hirtelen elkezdtem úgy zokogni, hogy még magamat is megleptem a hírtelen felindulásból jött érzelem kinyilvánításommal.

Taemin azonnal átölelt, és a hátamat kezdte el símogatni lágyan, vígasztaló  szavakat suttogva a fülembe amiknek akkor szinte jó ha csak a foszlányait meghallottam mégis sokat segített az érzés, hogy mint egykor régen most is erős, melegen ölelő karok között adhattam ki magamból minden bánatomat és egy pillanatra úgy érezhetem mintha minden rendben lenne, és mintha Sehun ölelne át.
Már megint Sehun-ra gondolok... Pedig meg sem érdemeltem őt. A legaljasabb módon taszítottam el magamtól, de már attól a rettenetes pillanattól kezdve motoszkált bennem, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot, és tisztáznom kell vele a dolgokat. Akkor is, ha utána meghalok, és akkor is, ha nem.
Taemin lassú mozdulatokkal símogatott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne és addig nem hagyta abba ezt a műveletét, amíg biztos nem volt benne, hogy megnyugodtam, és egy darabig nem fog elő törni belőlem egy újabb sírógörcs.

Mire úgy ahogy lenyugodtam, hirtelen egy ismerős hangra lettem figyelmes, ami egyenesen az elöttünk lévő kis asztalról jött, és meglepetten kaptam oda a fejem.

- Hogy hogy nem esett a vízbe ez is? - Értetlenkedett jogosan velem együtt Key egyenesen Minho szemébe nézve.

- Be volt szorulva a farmer zsebébe. - Válaszolta a magas, és be kell ismernem, hogy igazat mondott, ugyanis előszeretettel hordok mostanában annyira testhez simuló farmereket, hogy még a zsebe is annyira szűk, hogy ha belerakom a telefonom ember legyen az aki onnan azt kiszedi.

- Áh értem. - Nézet az elöttünk heverő tárgyra Kibum, és meglepetésében még a száját is eltátotta. A telefon kijelzőjén ugyanis kitartóan villogott ez a felirat: Baoziii <3

- Fel tudod venni, vagy vegyem fel én? - Kérdezte úgy, mintha tudná kit takar a baozi név.

- N-nem, t-tudom... - Tétováztam, majd elhatároztam magam, és lesz ami lesz alapon a fülemhez kaptam a kitartóan rezgő készüléket.