ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 22 rész •

Kris szemszöge:

Hosszú napom volt ezt nem lehet letagadni, de hál' istennek a húzósabb részén már túl vagyok, és mostmár az étteremhez is odaértem ahová Tao hívott.

Gyakran eszünk itt, jó kis hely tele ismerős arcokkal. A személyzet is jófej, meg hát a kaja sem utolsó az árának megfelelően, ami eléggé borsos ugyan de nekünk simán megfizethető.

Az új kocsink már ott parkolt a kijelölt helyünkön, és ebből már azonnal tudtam következtetni arra is, hogy nyilván elöbb ideért mint én.
Gyorsan leparkoltam a régebbi járgányt, amit jelenleg inkább a hosszabb utakra használunk, majd
beléptem a díszes, de ugyanakkor modern ajtón keresztül az étterembe.

Párom szöszi haját azonnal észrevettem, de olyan furcsa volt számomra, hogy nem volt egyedül. Mivel ő és a számomra ismeretlen srác is háttal ültek nekem, fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, aki a szerelmem drága idejét pazarolja.

- Sziasztok! Bocsi a késésért, de az utakon hatalmas volt a forgalom. - Köszöntem, majd egyből szabadkoztam is Tao-nak, mivel tudom, hogy utálja ha kések akkor is, ha csak pár percről van szó.

Hangom hallatára azonnal felugrott ültéből, és mielőtt még megnézhettem volna azt a srácot aki éppen az imént fordult hátra, Tao szenvedélyes csókba vont az étkezde kellős közepén.

- Jaj úgy hiányoztál! - Kiáltott fel boldogan, mikor végre abbahagytuk a csókolózást.

- Nekem is hiányoztál! - Mosolyogtam vissza rá, majd tekintetem a már idő közben mellénk álló személyre tévedt majd ezzel párhuzamosan csapott arcba a felismerés több szempontból is.

~ Hogy felejtettem el, hogy Lay náluk van? És vajon szóltam róla Tao-nak? És egyeltalán Yixing tudta, hogy Tao és én együtt élünk + együtt vagyunk? ~

A kérdések csak úgy felkavarták az eddigi békés hangulatomat, és idegesen kezdtem el nézelődni a helyiségben, kibúvási lehetőséget keresve, de sajnos sikertelenül.
Kétségbeesésemet Tao hangja szakította meg egy pillanatra.

- Te tudtál arról, hogy Lay itt van, és nem szóltál nekem. Miért?

Pontosan rákérdezett a lényegre és ha eddig nem lett volna eléggé kínos a helyzet, nos akkor mostmár biztosan az volt. Egyik lábammal az idegesség miatt a földön doboltam, míg kezeimet csípőmre téve álltam honfitársaim szúrós pillantását.

- Hát izé... Véletlenül esetleg előfordulhat hogy nem is tudom talán kiment a fejemből...? - A magyarázatom őszinte volt, viszont mégsem voltam rá valami büszke, szerintem érthető okokból.

- Megárt neked az a sok forgatás... - Csóválta meg a fejét az én kis TaoZi-m, mire végre pár másodperc késéssel ugyan, de Lay is elnevette magát.

- Te tényleg nem változtál semmit! - Nevetett Yixing fennhangon továbbra is, amit szerintem egész Peking hallott, és az étteremben is mindenki minket bámult már (jó jó, lehet hogy a csók jelenet miatt).

Miután volt csapattársam befejezte a hahotázást, és végre levegőhöz jutott még megjegyezte, hogy a felfogásom, és az eszem is a régi maradt valamint el sem tudja képzelni, hogy hogy gondolhattam valaha is, hogy orvosi egyetemre megyek (igen Lay jól tudja gondolkodtam a dolgon mivel anyám gyógyszer gyárban dolgozik, de a szórakoztató ipar jobban a szívügyem volt szóval inkább az SM gyakornokság mellett döntöttem).

- Lángelme vagy, ne is figyelj rá! - Próbált nyugtatni Tao, de szükségtelen volt mert valamiért Lay közelében sosem tudtam ideges, vagy esetleg mérges lenni. Én is furcsállom, de hát valamilyen okból kifolyólag ez úgy látszik a mai napig nem változott a legutóbbi találkozásunk óta eltelt hosszú idő ellenére sem.