ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 39. rész •

Kai szemszöge:

Nem. Szent meggyőződésem, hogy Suho nem agyhalott. Az orvosok biztos csak azért akarták így beállítani ezt a képtelen helyzetet, hogy ha Suho esetleg tényleg meghalna ami persze teljességgel lehetetlen, akkor nekünk ne fájjon annyira.

- Kai ah! - Hallottam meg magam mögött Kyungsoo hangját. - Arrébb tudnál állni egy kicsit? - Kérdezte, és apró kezével derekamat fogva elkezdett arrébb tolni a konyhaszekrény elől aminek mindaddig támaszkodtam.

Kelletlenül ugyan, de mégis eleget tettem kérésének. Ugyan egyértelmű volt, hogy azért vagyok a konyhában, hogy segítsek neki a vacsora elkészítésében, mégis valójában csak a jelenlétemmel támogattam ezt a folyamatot.

- D.O~! - Léptem oda mögé észrevétlenül, majd átkaroltam derekát és a füléhez hajolva suttogtam neki mondanivalómat. - Te nem félsz Kyungsoo? Nem érzed ezt a helyzetet igazságtalannak? Te nem érzed magad összetörve? - Kezeimet hasára csúsztattam, és gyengéden még közelebb húztam magamhoz. Ő lassan megfordult és hatalmas éj fekete szemeit rám emelve nézett egy darabig majd megszólalt.

- Jongin hidd el én is rosszul érzem magam de ezt nem szabad kimutatnom a többiek előtt, mert akkor még jobban össze fognak zuhanni. - Beszélt tagoltan végig a szemembe nézve.

- Igaz. - Sóhajtottam egy nagyot. - De szerinted tényleg igazat mondtak a doktorok? - Kérdeztem, az utolsó reményszálba is görcsösen kapaszkodva.

- Igen, szerintem nem hazudtak. Semmi értelme sem lett volna annak, hogy letagadják az igazságot. - Válaszolt továbbra is nyugodtan, viszont koránt sem úgy, ahogyan én elképzeltem.

~ Miért vagy ennyire realista Soo? ~

- D.O... Te hiszel abban, hogy még meggyógyulhat? - Néztem le rá szomorú ábrázattal. Tudtam előre a válaszát, mégis reménykedtem benne, hogy mást mond. De Kyungsoo nem olyan. Ő mindig egyenesen megmondja azt amit gondol, még akkor is, hogy ha az rettenetesen fájdalmas.

- Nagyon kicsi erre az esély szóval jobb ha beletörődünk. Nem szabad olyasmihez ragaszkodnunk, amit nem becsültünk meg eléggé akkor amikor még a miénk volt, de most már nem tartozik hozzánk. - D.O szavai mint apró de annál élesebb pengék mardosták a szívem. Hogy mondhatja azt hogy Suho már nem tartozik közénk!? Hogy mondhatja, hogy bele kell törődnünk!?

Hatalmas felháborodásomat már nem tudtam magamban tartani, így gorombán és meggondolatlanul adtam hangot nemtetszésemnek.

- Hogy mondhatod azt, hogy nincs tovább? Miért?

- Nem szeretném olyasmivel áltatni magam, amiben nem szabad hinnem. Jobban fog fájni ha nem tudom ezt elfogadni. - Válaszolta kimérten, nekem pedig a szívem szakadt bele minden egyes szvába.

Egy darabig lesütött szemekkel álltam Kyungsoo mögött és minden erőmet bevetve igyekeztem kicsorduló könnyeimet visszatartani, sikertelenül. Arcomat lassan de biztosan szántották át az aprócska sós cseppek, majd az államról egyenesen a földre hullottak. Próbálkozásom sikertelensége miatt a kedvem mínusz ötmilliónál is lejjebb zuhant és amit akkor abban a másodpercben éreztem, azt senkinek sem kívánom.

A pillanat viszont eltelt, és szemeim elé szorított kezeimen egy halvány és meglehetősen bizonytalan simítást véltem felfedezni ami egy rövid szünet után ismétlődött, majd miután a kéz gazdája tudatosította magában azt, hogy lényegében esélytelen, hogy ezzel bármit is elérjen, puha ujjait enyémekre kulcsolta és egy kis erőfeszítés után elemelte őket szemeim elől.