ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 36. rész •

Lay szemszöge:

- Pár órával azután, hogy a fiúk haza mentek, Sehun felébredt de mint az várható volt nagyon kiakadt, hogy miért kellett őt megmenteni. Az orvosok csitítgatni próbálták de még öten is kevesek voltak ahhoz, hogy le tudják állítani. Ekkor úgy döntöttem, hogy mielőtt még komolyabbra fordul a dolog, megpróbálok én is segíteni. Oda sétáltam az ágyhoz, majd miután Sehun észre vett, elmondtam neki, hogy mi történt a látogatáson. Erre megnyugodott és akkor már semmitől sem zavartatva, békésen meg tudtuk beszélni a dolgokat. - Sóhajtott egy nagyot, majd ismét ránk emelte a tekintetét és folytatta. - Egy órával Sehun ébredése után, az orvosok hirtelen nagyon idegesek lettek, és mint már tudjuk, ez a te érkezésed körüli zűr miatt keletkezett.

- Sajnálom, hogy ekkor gondot okoztam... - Vágtam Kris szavába, mire ő szomorúan csak legyintett egyet, majd folytatta.

- Az orvosok be akarták zárni az ajtót, hogy ha esetleg lent nem sikerül téged leállítani, ide fenn ne tudj csak úgy besétalni. A pontos okát nem tudom, hogy miért nem akarták, hogy találkozz Suho-val, de ez szerintem jelen pillanatban nem is olyan fontos. - Igazat adva szavainak, egy bólintással jeleztem, hogy készen állok a folytatásra. - Sehun-nak azonban sikerült kijutnia, és innentől már tudod, hogy mi történt vele. - Nézett a maknae-ra, aki fagyos tekintettel állt mellettem, és ex leaderem szemeit fürkészte.

- Igen, de mi történt Suho-val? - Kérdezte az említett, mire az arcom ismét aggodalmas ráncokba húzódott.

- Miután kettesben maradtam vele a kórteremben úgy tűnt, hogy továbbra is minden rendben van. Azonban, pár gyors másodperc elteltével a szívritmust jelző gép kijelzőjén az EKG értéke kibillent a megszokott állapotból, és a gép hangos sípolással jelezte a szívleállást. Ezt követően az orvosok szinte azonnal megjelentek és amilyen gyorsan csak tudtak, előkészültek az újra élesztéshez ami szerencsére sikeres volt, viszont mivel a hirtelen szívleállást valószínűleg egy agyi ér elszakadása okozta, Suho-t azonnal a műtőbe vitték. Csak reménykedni tudunk, hogy képesek lesznek megmenteni őt. - Fejét ismét lehajtotta, majd a padlót kezdte szemlélni.

Én e szörnyű hírek hallatára, majdhogynem az ájulás szélére sodródtam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy amíg távol voltam mindez megtörtént. Azt hittem, hogy ilyesmi csak a filmekben fordulhat elő. A valóságban tapasztalni mindennél rettenetesebb érzés volt. Könnyeim lassan folytak végig arcomon, lábaim megremegtek, nem igazán volt már kedvük tartani engem. Sehun vállába kapaszkodtam, majd éreztem, ahogy ő erős karjával derekamra fogott. Kris felállt velünk szemben és mélyen a könny áztatta szemeimbe nézett.

- Figyelj rám Yixing! Minden ami most történik mindannyiunk számára rettenetes, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy még nincs minden veszve. Erősnek kell lennünk és az utolsó pillanatig reménykednünk kell abban, hogy a dolgog még jóra fordulhatnak. Suho is így akarná. - Beszélt hozzám tagoltan, mivel nyilván tisztában volt vele, hogy ha nem így tenné, akkor egy szavát sem érteném meg.

- Ti menjetek a műtőhöz, én pedig felhívom a többieket és elmondom nekik mi a helyzet. - Fejezte be végül, és telefonjáért nyúlt. Sehun átkarolt engem, és elindultunk a műtők felé.

A maknae figyelmesen támogatott egészen a terem előtti széksorig ahová leroskadva teljesen kétségbe esve néztem fel az órára, ami egészen pontosan azt mutatta, hogy mennyi ideje megy már a műtét. Tíz perce. Állapítottam meg, majd Sehun vállára döntöttem a fejem és nagyot sóhajtottam.

- Mit gondolsz? Megmentik? - Kérdeztem keserűen.

- Nem tudom. - Válaszolta szomorúan és éreztem, ahogy arcáról egy könnycsepp éppen az én vállamra hullik. Furcsa volt, hogy sírt. Nagyon ritkán teszi ezért engem is meglepett vele.

Hosszú percekig ültünk egymás mellett tétlenül. Én egyre csak a digitális óra kijelzőjét bámultam. Húsz perc... Huszonöt perc... Harminc perc... Harmincöt perc... Negyven perc... Telt az idő szakadatlanul és reménytelenül. A negyvenharmadik percben azonban végre történt valami.

A többiek lassan és csüggedt arcal vonultak be a váró terembe, ahol Sehun, én, és idő közben már Kris is várakoztunk. Lágyan biccentve köszöntöttek minket, majd csendesen helyet foglaltak. Mindannyian tudtuk, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy beszéljünk. Csak ültünk és néztük az órát.

Hosszú percek teltek el ismét, és ez alatt én végig szemléltem barátaimat. D.O előre hajolva kezeivel fejét támasztva ült, és csak kifelé bámult a szemközti ablakon. Kai kezével a széken dobolva várakozott. Szemei néha néha megteltek könnyel, de minden alkalommal gyorsan kitörölte őket onnan. Tao szinte érkezésük után azonnal Kris mellé sprintelt és a magasabb karjai között csendesen sírdogált.

Baekhyun Chanyeol ölében ülve a fiatalabb vállába fúrta a fejét, és halkan szipogott. Yeol egyik kezével lágyan símogatta hátát, másikkal haját igazgatta. Rajta is látszott, hogy rettenetesen aggódik.

Chen ölbe tett kézzel vártakozott minden figyelmét a kövezetnek szentelve. Xiumin barátja combját simogatva próbálta nyugtatgatni viszonylag kevés sikerrel.

Minnie másik oldalán ült Luhan rezzenéstelen arcal. Egyfolytában csakis a vele szemben lévő falra aggatott képet bámulta.

A képen egy hatalmas agancsú tekintélyt parancsoló szarvas volt a középpontban. Az állat mögött látszott a sötét éjszakai erdő, valamint egy szikla is melynek tetejéről egy óriás hím farkas szemlélte a már már valószínűtlenül hatalmas holdat az égen mely elé a felhők bekúdzni készültek.

~ Vajon mit láthatott a képben? ~

Kérdeztem magamtól, majd a mellettem helyet foglaló Sehun-ra néztem. Vajon miért nem megy oda Lulu-hoz? Pedig én azt hittem szeretik egymást... Esetleg történt köztük valami, amiről nem tudok...? Vakartam meg gondterhelten halántékom, majd ismét elmerültem az önmarcangolásban.

Lelkem ostromait azonban nem tudtam befejezni, ugyanis az óra leállt az ötvenhatodik perc negyvenkettedik másodpercében. Mindannyian aggodalmas arcal felpattantunk, és vártuk, hogy kijöjjön valaki aki tájékoztat minket az odabent történt dolgokról.

Örökkévalóságnak tűnő másodpercek után egy viszonylag magas, kissé teltebb alkatú doktornő lépett ki elénk a műtőből majd amint meglátta díszes gyülekezetünket azonnal megtorpant.
Csodálkozó arcával mit sem törődve léptem oda hozzá, és tettem fel mindannyiunk kérdését.

- Hogy van Junmyeon? - Mondtam ki egymás után minden egyes szót, majd titkolt szerelmem nevéhez érve hangom egy pillanatra megremegett, de igyekeztem higgadt maradni megőrizve lélekjelenlétemet.

A nő egy picit hátra hőkölt, majd a kezében szorongatott iratok sarkait gyűrögetve kezdett el beszélni.

- Kim Junmyeon egy hazánk felé tartó repülőgépen súlyos fejsérülést szenvedett. Az agyában egy ér a bevérzés következtében erősen károsodott, majd pár óra elteltével elpattant. A helyrehozási beavatkozás ugyan sokáig kilátástalan volt, viszont a végén mégis sikerült orvosolnunk a problémát. Azonban attól függetlenül, hogy a műtét sikeres volt, rossz híreket kell közölnöm magukkal. A barátjuk agyhalott és amennyiben három napon belül valamilyen csoda folytán nem ébred fel, fontos döntéseket kell meghozniuk. - Beszélt hozzánk lassan és nyugodtan, mégis utolsó szavai tőrként fúródtak a szívembe.

~ Miért történik mindez pont velünk? Miért nem lehet ez az egész csak egy hosszú, rossz álom? ~

Hejho~
Gyilkossági kíséleteket a kommentek között nagy örömmel fogadom 😂😂😅💕

Remélem mindenkinek jól telt a nyár utolsó hétvégéje és ki tudtátok élvezni ezt a maradék pár napot. A suli időre sok sok kitartást, a részeket ugyan úgy vasárnaponként igyekszem hozni továbbra is.

Addig is mindenkinek Hwaiting!💕