ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 40. rész •

Lay szemszöge:

Az ágy mellé bekészített különleges módon meglehetősen kényelmes széken már vagy egy jó három órája ülhettem, mikorra győzedelmeskedett felettem a fáradság, és szépen lassan elnyomott az álom.

***

Sötétség vett körül, akár merre fordultam, nem láttam mást csak gomolygást és színtelen ürességet. Ilyesztő volt, hátborzongató, és rettenetesen valósághű. Egy darabig csak reménytelenül fürkésztem magam körül a semmit, majd valamiféle alig észrevehető mozgásra lettem figyelmes. Egy apró, majd egyre több folyamatosan növekvő árny suhant el mellettem, felettem, majd körös körül egyre gyorsabban száguldoztak és egyre többen lettek.

Kis idő múlva már annyira tömérdek mennyiségű lett az árnyak sokasága, hogy alig láttam át rajtuk. Hangosan kiáltottam segítségért, de nem jött válasz. A kétségbeesés egyre inkább elborította az elmém, képtelen voltam tisztán látni és érzékelni a környezetem. Viszont mielőtt még teljesen belevesztem volna az örvénylő árnyseregbe, egy nagyon ismerős hang ütötte meg a fülem. Megálljt kiáltott!

Mintha csak erre vártak volna, az árnyak egy szempillantás alatt a szó szoros értelmében köddé váltak, és a semmiből ami idő közben sötét mégis nyugodt tengerpartá változott egy nálam alacsonyabb enyhén fénylő férfi alak bontakozott ki. Arcát egészen addig nem láttam ameddig közvetlenül elém nem ért, viszont miután szembe kerültem vele és megpillantottam teljes valójában, eleredtek a könnyeim.

- Suho... - Suttogtam elhaló hangon a nevét.

- Itt vagyok Yixing. Ne aggódj... - Mosolyodott el halványan arca viszont mintha beletorzult volna ebbe az apró mozdulatba is a fájdalomtól.

- Hiányzol! - Léptem egyet felé, mire ő ugyan abban a pillanatban tett egy lépést hátra.

- Ne gyere közelebb! - Utasított, majd szinte gondolkodás nélkül folytatta. - Neked élned kell Yixing! Nem szabad sokáig sírnod majd ha döntésre kerül a sor, dönts okosan és engedj el. Nekem nincs jövőm. Én már halott vagyok... - Beszélt végig a szemembe nézve, szavaival darabokra tépve eddig sem túl fényes állapotban lévő szívem.

- Én nem fogok NÉLKÜLED élni! - Indultam el felé lassan de biztosan. - Nekem szükségem van rád Junmyeon!

- Nincs! - Ordított rám hirtelen. Mellettem csak meghallnál, így viszont egy sikeres emberré válhatsz, és ami a legfontosabb élhetsz! Lesznek újabb és újabb szóló albumaid, rengeteg pénzed, csodaszép divatos ruháid, megértő barátaid, hatalmas házad, feleséged... - Itt a hangja egy pillanatra elcsuklott, de gyorsan folytatta. - Gyerekeid, családod, körbe utazhatod a világot, és végül egy híres, elismert, valamint boldog emberként térgetsz örök nyugalomra. Ez vár rád Yixing! Ne taszítsd el magadtól!

- Nem érdekel! - Vágtam rá azonnal amint elhalkultak szavai. - Nekem ez nem kell! Én nélküled képtelen vagyok élni! - Kaptam karja után, mire ő meglepetten torpant meg. - Szeretlek Junmyeonie, mindennél jobban! - Néztem a szemébe pár hosszú másodpercen keresztül. Ő egy darabig tartotta a szemkontaktust, majd végül feje lehajtásával törte meg.

- Én... Én is szeretlek Yixing, mindennél jobban! Köszönöm, hogy még utoljára eljöttél hozzám és ezt elmondhattam neked... Kérlek... Kérlek add át a fiúknak, hogy szeretem őket, és... - Itt nyelt egy nagyot. - Nagyon nagyon fognak hiányozni!...

- Nem, ez nem az utolsó volt Junmyeonie! Tudom, érzem! Nélküled nincs jövőnk! - Kiabáltam, de ő csak erőtlenül elmosolyodott. Ujjaimat lefejtette karjáról, és amilyen gyorsan valamint hirtelen jött, úgy tűnt el az ismételten felbukkanó barátságtalan és ilyesztő árnyak gyűrűjében.