ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 37. rész •

Lay szemszöge:

- A-agyhalott? - Kérdeztem remegő ajkakkal és kétségbeesett arcal kaptam a doktornő karja után.

- Igen. Nagyon sajnálom. - Válaszolta, majd amilyen gyorsan csak tudott elhúzódott tőlem és egy kisseb meghajlást követően a dolgára sietett.

Hosszan néztem eltűnő alakja után miközben szavai egyre csak ismétlődtek a fejemben.

~ Agyhalott... Három nap... Csoda folytán felébred.... Agyhalott... ~

Már egy jó ideje állhattam ott a többiek társaságában mire Kris az indulás mellett döntött. Gyengéd mozdulatokkal támogatta a még mindig sokkos állapotban lévő Tao-t, majd egy biccentéssel jelzett a többieknek is akik csendesen és engedelmesen indultak utána. Mindenki ment, leszámítva engem. Én képtelen voltam még megmozdulni is.

Bámultam az ajtót, a már réges régen megállt órát, és a hófehér csempével kirakott falat. A szomorúság és a tehetetlenség jól ismert kettős értése lassan de annál biztosabban kerítette hatalmába egész lényemet. Kezeim magam mellett már egy jó ideje erősen remegtek az idegtől. Szemeim üvegesen meredtek előre, torkomban éreztem a sírást mely olyan közel volt már, mégsem tört soha a felszínre.

A többiek távozása után még hosszú perceken keresztül állhattam ugyan úgy, ugyan olyan megtörten, és ez alatt az idő alatt észre sem vettem, hogy valaki mellém sétált.

- Látod Yixing, az élet milyen kegyetlen? - Szólalt meg hirtelen a mellettem álló, mire én egy pillanatra megugrottam ilyedtemben, majd ismét vissza álltam az eredeti pozíciómba. Ez után választ nem adva vártam a beszélő folytatását.

- Hogy hihetted azt, hogy csak azért mert ide jössz és eljátszod a hős szerelmest Suho megmenekül a végzete elől..? - Kérdezte érdes szívet tépő hangon a menedzser mindenféle érzelem nélkül.

~Hogy lehet egy ember ennyire kegyetlen? ~

- Azt hiszed, hogy ez nem történik meg akkor is, hogy ha ott maradsz nyugton Pekingben, és hagyod hogy rendben folyanak itt a dolgok? Azt hiszed, hogy Suho szándékosan hajszolta bele magát ebbe a helyzetbe? Azt hiszed, hogy még felébred? Reménykedsz Yixing? Reménykedsz? - Kérdései szájából úgy hullottak mintha mindegyik egy egy tőr lenne mely csak arra várt, hogy szívembe fúródjon, és most elérte célját.

Tekintetem továbbra is az ajtóra szegezve álltam mellette és csak azért sem néztem a szemébe. Tudtam, hogy provokálni akar és őszintén reméltem, hogy szavai csak fenyegetések és semmi valóság alapjuk nincs.

- Szólalj már meg te rohadt állat! - Hasított élesen ismét fülembe a kegyetlen ember, alias a főnököm hangja, amivel most már határozottan szóra akart bírni engem.

- Nem vagyok kíváncsi a becsmérlő szavaira Mr. Lee! - Sziszegtem fogaim között alig hallhatóan. Csak is az igazat mondtam mégis tudtam, hogy ezzel inkább rontom mint sem előre lendítem az eddigi sem túl fényes helyzetem.

- Yixing... - Kezdte mézes mázas hangon negédes mosolyal. - Azt hiszed azért mondom, hogy szórakoztassalak? - Kereste reménytelenül a szemkontaktust. - Mert ha így van akkor nagyon is tévedsz! Én csak a tényeket közlöm veled, hogy fel tudj készülni a legrosszabra. A leader felett az ég már napokkal ezelőtt befellegzett és csak idő kérdése volt, hogy mikor nyírja ki ezzel saját magát. Ő akarta, hogy így legyen, a vezetőség nem tehetett semmit. Mi próbáltuk megóvni őt, de nem hallgatott ránk. - Sajnálkozó hangja ha lehet még jobban feldühített, és éreztem ahogy a kezem akaratlanul is ökölbe szorult.