"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

29.rész

- Oké. Hova megyünk? - kérdeztem a laborba érve.
- A többiek egy bizonyos Alex Badrick után mentek a napokban - felelt Happy.
- Hydra-s - segített ki Steve, miután meglátta az értetlen fejemet.
- Értem. Milyen fegyvereket kapok? - kíváncsiskodtam.
- Semmilyet - mondta Happy.
- De akkor..elég könnyű célpont leszek.
- Te nem jössz - mondta Stark, miközben egy páncél darabot bütykölt.
- Tessék? - értetlenkedtem - Már nem azért, de sokat edzettem és tanultam itt, szerintem készen állok.
- Szerintünk nem - ellenkezett Stark.
- Még mindig nem bíznak bennem? - kérdeztem keserűen.
- Nem - válaszolt hűvösen a milliárdos, mire Steve szúros tekintettel nézett rá.
- Nem arról van szó, hogy nem bízunk benned, csak..- kezdte, de Stark közbeszólt.
- Rogers, ne ferdíts - mondta, aztán rám nézett - Ha elfelejtetted volna, miatta töltöttük a nyarat egy másik dimenzióban.
- Az véletlen volt! - szálltam vitába.
- Aha. Véletlenül akartad megtudni a feloszlás okát és véletlenül bújtál el a dimenziógép mögé - tett szemrehányást. Könnybe lábadt a szemem. Igaza volt. Miattam történt. Miattam és a hülye kíváncsiskodásom miatt. Még mostanra sem tudom megérteni, hogy egyáltalán mit keresek itt. Miért mentettem meg aznap Stark-ot, miért futottam be a robbanás után abba a bizonyos házba túlélőket keresni és miért nem maradtam inkább egy normális lány, aki leérettségizik, bepasizik, dolgozik és éli a normális életét. Miért kell nekem több egy átlagos életnél?
- Sajnálom. Őszintén sajnálom - mondtam és a könnyeimmel küszködve kifutottam a laborból és felfutottam a szobámba.
Tudomásom szerint a többiek elmentek felkutatni a Hydra-t, nélkülem, de teljesem megértem a döntésüket. Hirtelen felindulásból elővettem a telefonom és a barátnőm, Kimberly számát tárcsáztam.
- Szia - szóltam bele a telefonba.
- Hallie? Te vagy az? Úristen! Mi történt veled? Nem hallottunk rólad három hónapja! Apád totál ideges, beszéltél már vele?
- Még nem. De majd fogok. Csak most nem tudok. Most egy barátnőre van szükségem - mondtam szipogva.
- De cuki vagy - érzékenyült el Kim.
- Kivagyok - vallottam be némi csönd után.
- Mi történt? - kérdezte komolyan. Kb. 2 perc alatt elmeséltem neki az elmúlt három nap/hónap és az elmúlt három óra történéseit is. Ezt egy pár másodpercig tartó csönd követte, de aztán Kim megtörte ezt.
- Pedig azt hittem Stark-kal jól kijöttök - mondta kicsit szomorúan.
- Hát, nem éppen - nevettem fel. Kim-mel még legalább egy órát beszélgettünk, ami nagyon jól esett, jobban éreztem magam tőle. Miután leraktuk kénytelen voltam felhívni aput, aki természetesen nagyon mérges volt rám, ide akart jönni, haza akart vinni és elpapolta nekem a szokásos szülői dolgokat, de a végére megenyhült. Lehet ebben az is közrejátszott, hogy a valósággal ellentétben azt mondtam neki, hogy minden a legnagyobb rendben van itt. Ez a hazugság úgyis eltörpül a többi mellett. Tudom, nem helyes, de itt még nem végeztem. Helyre akarom hozni a hibáimat, bármi áron.

A nap végén hangokat hallottam. Megérkeztek a többiek így gyorsan lezakatoltam a nappaliba. Ott volt mindenki: Wanda, Sam, Natasha, Peter, Steve, Stark és..és Ő. Mélyen a szemébe néztem és ő is az enyémbe. A többiek nem törődtek velünk, lassan elhagyták a nappalit és így ketten maradtunk. Ő lent állt, én még a lépcsőn.
- Rég láttalak - törte meg a kínos csendet.
- Hát, egy másik dimenzióban dekkoltam, de erről gondolom már hallottál - mondtam.
- Volt szerencsém - biccentett.
Újabb néma csend keletkezett, viszont ezt már nem szavak, hanem tettek törték meg. David közeledni kezdett felém és én is lejjebb mentem a lépcsőn.
- Szóval a csapat tagja lettél? - álltam meg, kérdésemre ő is így tett.
- Azt nem mondanám. De miután kiszabadítottak segítettem megtalálni, majd elfogni Alex Badrick-et - mosolygott.
- Hogy érted, hogy kiszabadítottak? - kérdeztem meglepődve.
- Hydra - mondta. Nem is kellett többet mondania.
- Elárulod végre, miért kellettél nekik? - kérdeztem.
- Túl sokat tudok - vonta meg a vállát.
- A kis mindenttudó - mosolyogtam rá. Újra közeledni kezdtünk egymás felé. Már leértem a lépcsőkről.
- És milyen volt abban a világban? - kérdezte.
- Borzalmas - nevettem fel.
- És milyen újra itthon? - kérdezett újból.
- Kevésbé borzalmas - mondtam. Megálltunk egymástól kb. 20 centi távolságra.
- Mit takar a kevésbé? - kérdezte mosolyra húzva száját.
- Téged - mondtam és egy kis hezitálás után megcsókoltam. Viszonozta.
- Hiányoztál - mondta két csók között.
- Te is nekem. Nagyon.