"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

46.rész

- Állj félre - utasított David komoly hangnemben.
- Miért? Le akarod lőni? Akkor azt várhatod, hogy félre álljak! - kiabáltam.
- Hallie, kérlek állj félre, hogy végezhessem a munkámat - mondta én meg nem hittem a fülemnek. Ezek a szavak tényleg az ő szájából jönnek ki?
- Akkor már azért sem fogok - makacskodtam - ha annyira le akarsz lőni valakit, itt vagyok én! - mondtam, de azonnal meg is bántam.
- Te akartad - vonta meg a vállát David, ami nagyon ledöbbentett. Nem hittem volna, hogy még erre is képes lenne. Újra rámemelte fegyverét és előttem lepergett az életem. Minden olyan gyorsan történt.
- Tényleg lelőnéd a gyermeked anyját? - mondtam hirtelen, ami megváltoztatta arckifejezését. A fegyverét már nem tartotta pontosan felém, hanem lejjebb engedte kezében.
- Tessék? - kérdezte értetlenül - nem vetetted el?
- Eszem ágában sem volt - néztem szúrósan a szemébe. David nem szólt, de jól fel lehetett ismerni a szemében a benne gyülemlő haragot és düht.
- Akkor még egy ok arra, hogy lelőjelek - mondta, mire teljesen elképedtem. Ha eddig nem hittem a fülemnek, akkor most már azt sem hiszem el, ami körülöttem történik. David nem csak engem, de még egy ártatlan gyereket is a halálba kíván.
- Egy szívtelen dög vagy! - ordítottam a képébe. Az egész egy lassított felvételként tárult elém. David emeli fegyverét, ujja a ravaszon van, szemem sarkából látom, ahogy Peter próbál segíteni, de kifogyott a hálójából, neki akar vetemedni a katonának, de nem hagyom neki. Én viszem végbe. Lelőttem David-et. Minden iránta való érzelmeimet küldtem rá ezzel a lövéssel. Benne volt a régi szeretet és az újonnan megszületett gyűlölet. Számomra a szeretet mindig erősebb volt az ellentétjénél, ezért is történt az, hogy nem halálosan sebeztem meg. De amit kapott, megérdemelte. Mindazért amit az emberiség ellen követett el és mindazért, amit velem tett. Ez az én bosszúm. Nem túl eredeti, de egynek megteszi.

- Rossz ember vagyok - mondtam Peter-nek, aki elvezetett a harctérről - lelőttem valakit - suttogtam s még csak most tudatosult bennem mit is tettem - Peter, én lelőttem valakit! - kiáltottam rá összeszorult torokkal.
- De koránt sem volt ártatlan - nyugtatott Pókember - és amúgy is túléli.
- De nem érted? Lelőttem egy embert! Én nem ilyen vagyok..
- De mostmár igen - hallottam meg egy másik hangot és feléfordulva megpillantottam Vasembert.
- Mindenki tudja? - kérdeztem könnyes szemekkel.
- A hírek gyorsan terjednek - felelte a milliárdos - de hé. Ő egy rossz fiú. Megérdemelte. Viszont ez nem mentesít fel attól, mennyire felelőtlen vagy - nézett rám szúrós tekintettel.
- Tudom - töröltem le egy könnycseppet.
- Kösz a segítséget, de mostmár elég volt a hősködésből. Peter kísérd haza - nézett a fiúra.
- Mi? Még ott van az a csomó katona! Segítenem kell - mondta Peter.
- Úgy tudom kifogytál - mondta Stark.
- Igen, de.. - kezdte Peter.
- Otthon dumálunk - mondta Vasember, majd elrepült.
- Jól vagy? - kérdeztem kedvesen a fiútól.
- Persze, már megszoktam, hogy a harc közepén ki kell szállnom a dologból. Menjünk.

Visszaérve a bázisra elfogott a fáradtság érzete. Ez mind addig elkerült, míg nem volt megnyugvásom. Bár most sincs igazán. Hiába mondja más is, hogy David megérdemelte azt, amit tőlem kapott és hiába gondoltam ezt én is így a lövés pillanatában, jelenleg egy mocsoknak képzelem magam. Nem volt semmi jogom ahhoz, hogy ezt tegyem. De megtettem és már nem tudok változtatni rajta.
Bementem a régi szobámba és lefeküdtem az ágyba úgy ahogy voltam, tüstént elnyomott az álom.

Reggel madárcsicsergésre keltem. Milyen szép is lenne ez, ha nem negatív gondolatokkal tele ébredek.
Lebaktattam a nappaliba, ahol az összes Bosszúállót ott találtam.
- Jó reggelt - köszöntem, majd ásítottam egyet.
- Te még itt vagy? - kérdezte Sam nem túl kedvesen.
- De már megyek is - mondtam s elindultam a kijárat felé.
- Várj, nem úgy értettem. Csak azt hittem már elmentél - mondta, mire visszafordultam.
- Gyere, reggelizz velünk - hívott Natasha az asztalhoz. Reggelente, pláne 6 óra alvás után mindig kóma közeli állapotban szoktam lenni, viszont erre a kijelentésre kinyíltak a szemeim. Valami megváltozott. Érzem.
Leültem az asztalhoz és vártam, hogy valami történjen. De nem történt semmi, így én törtem meg a csendet.
- Legyőztétek a Hydra-t? - érdeklődtem, de inkább költői kérdésnek szántam, ugyanis a válasz sejthető volt.
- Nem szokásunk veszíteni - mondta Stark, mire elmosolyodtam.
- És..David.. - puhatolóztam, remélve, hogy nem kell befejeznem. Reményeim ezesetben nem tévedtek.
- Kórházban, de ahogy jobban lesz, börtönbe kerül - mondta Steve - igaziba - tette hozzá, arra emlékezve, hogy nem rég a bázison tanyázott.
- Köszönöm - mondtam ki hirtelen.
- Mit? - kérdezte Natasha.
- Ezt az egészet. Hogy itt lehetek, hogy harcolhatok és hogy mostanában nem akartok kidobni - mondtam, mire páran felnevettek.
- Fejlődünk - nézett rám Steve - ahogy te is.
- És akkor..maradhatok? Úgy emlékszem Stark azt mondta visszaköltözhetek, szóval..
- Tegnap már visszafoglaltad a szobádat és ahogy mondtad, nem dobtunk ki. Ez jelent valamit - kacsintott a milliárdos.

A szívem - sok sok év után - valóban boldoggá vált. Az űr, amit először anyu hiányában éltem át teljesen felemésztett, de a remény, hogy bármikor felébredhet meghagyta a józan eszem. Sokszor voltak mélypontjaim, ahonnan mindig volt, aki kisegített. Az életem egyik legszebb és legrosszabb időszaka a David-del töltött idő. Ő ráébresztett arra, hogy milyen valakit önzetlenül szeretni, s később arra mi is az a csalódás. De ezt is meg kell tapasztalni, így sokszori csalódás után már könnyebb lesz feldolgozni. Legalábbis remélem.
Most pedig itt vagyok és itt is maradhatok. Igaz, az elkövetkezendő időben nem nagyon fogják hasznomat venni, de ha vége lesz a mostani időszakomnak újra hajtani fogok azért, amit már akkor elterveztem, amikor 2012-ben megtámadták New York-ot. Azért, hogy Bosszúálló legyek.