"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

43.rész

- Nem játszóházba megyek - mondta Stark, aki persze poénra vette az előbbi megszólalásomat.
- Nem! Komolyan kérdeztem. Szükségem lenne rá - mondtam, miközben a kezemmel babráltam.
- Tudnom kéne valamiről? - kérdezte gyanakvóan.
- Szeretne tudni valamiről? - kérdeztem vissza sejtelmesen. Néhány másodpercig egymást fürkésztük, majd amikor már kezdett kínossá válni megszólalt.
- Mindegy, gyere velem - intett és elindult az egyik irányban.

Az orvosi szobába vezetett. Tele volt mindenféle kütyüvel, de ezen már meg sem lepődöm.
- Tony! Végre már! - hallottam meg Pepper hangját.
- Bocs, feltartottak - mondta a milliárdos. Na kösz.
- Elhoztad? - kérdezte a nő.
- Még szép - emelt fel Stark egy kis szerkezetet.
- Az mi? - kérdeztem.
- Kell a gép működéséhez - felelte, miközben összeszerelte a gépet.

Pepper lefeküdt az orvosi ágyra és Stark kezdte el alkalmazni rajta a gépet. Közelebb léptem a monitorhoz és megláttam rajta. Ott volt. Elöntött egy fura érzés. Egy kis ember ott növöget, fejlődik, miközben mit sem tud mivoltáról.
- Huha - jutottam először én szavakhoz. Ránéztem a két másik emberre a szobában. Ők teljesen máshol jártak.
- Ez..nagyon jó - mondta elérzékenyülten a milliárdos. Megölelte Pepper-t és egy elég megható jelenet következett. Olyan jó volt így látni őket. Boldogok voltak, nagyon boldogok. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Irigyeltem Pepper-t, amiért ott van mellette egy férfi, aki szereti és segíti. Ebből nekem csak a fele jutott, de az is egy ajándék az élettől. Egy kisbaba.

Kis idő után elhagytuk az orvosi szobát, de én nem akartam úgy távozni, hogy nem tettem meg azt, amit akartam. A folyosó egy részén lemaradtam tőlük, ők úgyis mással foglalkoztak, így nem figyeltek rám.
Visszamentem a szobába és elindítottam a gépet. Befeküdtem Pepper előbbi helyére és a kezembe vettem a kis eszközt, amivel körkörös mozdulatokat végeztem a hasamon és egy kis idő után megjelent a monitoron a méhem, benne a csodával. Leírhatatlan érzés fogott el. Ott volt Ő. Nem tudom elhinni, hogy ez történik velem. Pityeregni kezdtem. Szeretném ezt a kisbabát felnevelni, azt szeretném, hogy jó élete legyen és ne találkozzon, olyan személyekkel, mint például David, viszont azt sem akarom, hogy apa nélkül nőjjön fel. Igaz, David hivatalason az apja, de sose lesz méltó rá, hogy annak mondhassa magát.
Kinyomtattam az ultrahanggal készített képet és elraktam emlékbe.

Visszamentem a nappaliba és már terveztem, hogy indulok haza, amikor szembetalálkoztam Steve-vel. Terveim szerint csak köszönök neki és megyek is tovább, de legnagyobb meglepetésemre megállított.
- Köszönöm a videót. Sokat segítettél vele - mosolygott rám.
- Szívesen tettem - mosolyodtam el én is.
- Viszont van valami, ami kissé zavaró - kezdte, ami meglepett.
- Még pedig? - puhatolóztam.
- Igaz az, amit David mondott? - kérdezte.
- Sok mindent mondott, de igen, mivel igazságszérum volt benne, amikor kihallgattam - mondtam s visszagondoltam a beszélgetésünkre.
- Szóval az is igaz, amit rólad mondott? - kérdezte és először értetlenül néztem rá, majd beugrott.
- Te jó ég - kaptam a szám elé a kezem - nem, dehogy! - tagadtam - vagyis...nem tudom mit mondjak - néztem rá. Annyira kínosan éreztem magam. Az előbb beszélgettem Vasemberrel a jellememről és a céljamiról, most pedig itt állok Amerika Kapitány előtt, aki végig nézte a videót, amiben David leleplezte legbelső vágyaimat. Mostanra valószínűleg már az egész csapat tudja.
- Stark azt mondta költözzek vissza - mondtam végül, próbáltam terelni a témát.
- Komolyan? - kérdezte Steve. Nem csodálom meglepettségét.
- Aham, nagylelkű kedvében csíptem el - vontam meg a vállam.
- És visszaköltözöl? - kérdezte.
- Nem tudom - sóhajtottam - nincs sok keresni valóm itt. Nem veszitek hasznomat, csak lábalatt lennék.
- Többször is bebizonyítottad már, hogy több vagy mint egy átlagember - nézett a szemembe, szavai megfogtak.
- Miért gondolod ezt?
- David már elmondta - emlékeztetett vissza a videó azon részére, amikor David kifejtette vágyamat.
- Mert hajtom magam? Igaz. Mert vannak céljaim? Igaz. Mert a vágyam, hogy Bosszúálló legyek? Ez is igaz. De ezt annyi sok ember is szeretné elérni, nem hiszem, hogy pont én leszek az, aki kiérdemli ezt.
- Abból az annyi sok emberből hányan vannak most itt? - nézett körül Steve.
- Senki - feleltem határozatlanul.
- De te igen - mutatott rám - itt vagy, mert bátor voltál. Edzettél, küzdöttél és életeket is mentettél, mint utólag kiderült.
- Igen, de a csapatban mindenkinek van valami adottsága vagy szuperereje, én pedig csak egy egyszerű lány vagyok.
- Nem attól lesz valaki Bosszúálló, hogy valamilyen adottsággal bír, hanem attól, amiket tesz és amilyen céllal teszi.

Elgondolkoztam Steve szavain. Szeretném, hogy mindenki így gondolná, ahogyan ő s majd egyszer, valamikor csapattagnak tekintsenek. Erre nincs sok esély, de a remény bennem él.
- Köszönöm - mosolyodtam el és ösztönösen megöleltem, majd amikor észrevettem magam elengedtem.
- Hoppá, bocsánat. Hirtelen elfelejtettem kivel beszélek - nevettem el magam kínosan.
- Csak egy brooklyn-i fiúval - mondta Steve.

Hazaérve végre sok nap után, otthon találtam aput. És most felkészültem, hogy elmondjam neki. Azt hiszem.
- Szia apu - köszöntöttem.
- Hallie! Végre itthon vagy! Merre jártál? - kérdezte aggódóan.
Nem válaszoltam, helyette kivettem a táskámból az ultrahangon készült felvételt és felemeltem a papírt, hogy jól láthassa.