"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

34.rész

- Nem, nem lesz! - tagadtam azonnal.
- Mi? Ezt hogy érted? - értetlenkedett.
- Nem hiányzik a nyakamra egy gyerek - idegeskedtem.
- De Hallie! Ez tudod mennyire csodás dolog? - ömlengett.
- Nem! Kim! 18 éves vagyok! Még élnem kell mielőtt gyereket vállalok. Amúgy is, le sem érettségiztem.
- Tudom, még nem éltél, de rajtad áll, hogy ez a gyerek fog e - mondta és kivágtatott a házból maga után hagyva egy ajtócsapással. Az utolsó szavai a fülemben csengtek. Szívem szerint megtartanám a gyereket, de az eszem mást mond. És jelen esetben jobb ha az eszemre hallgatok. Viszont most az az első, hogy erről az esetről David is most rögtön értesüljön. Ha felhívom úgy nem az igazi, ezt személyesen kell vele közölnöm.
Az októberi szeles idő miatt gyorsan magamra kaptam egy kabátot, hívtam egy taxit és bementem a városba. A taxival nem közvetlenül David lakása előtt álltunk meg, hanem kicsit messzebb.

Bekopogtam az ajtón és nem sokkal később David nyitotta is az ajtót.
- Szia Hallie - köszönt, aztán megcsókolt.
- Bemehetek? - kérdeztem.
- Persze, gyere - állt el az ajtóból.
Bementem a házba. Legutóbb azon a napon jártam itt, amikor őt elfogták. Utána kerültem Steve-hez és a többiekhez. Most így visszagondolva az a nap is egy elég meghatározó fordulatot tett az életemben. Ha az nincs, lehet ez az egész szituáció, ami miatt itt vagyok nem történt volna meg. Most tényleg szituációnak neveztem a gyereket?
- Hogy hogy jöttél? - kérdezte, mire feleszméltem a bambulásból.
- Beszélnem kell veled - néztem mélyen a szemembe.
- Oké. Figyelj. Hidd el, nem szoktam bevetésekre menni a Bosszúállókkal. Engem sem hívnak - mondta, mire elkerekedett a szemem.
- Öhm..nem erre gondoltam, de azért jó tudni.
- Akkor? - húzta fel a szemöldökét.
- Emlékszel arra az éjszakára? - kérdeztem.
- Melyikre? Sok volt.
- Tudod..arra - mondtam újra.
- Nem, Hallie. Kicsit pontosítanál? - kérdezte feszültebben.
- Miután visszajöttem a másik dimenzióból és ti is az egyik bevetésről..- kezdtem.
- Oh, arra gondolsz, amikor lefeküdtünk - esett le neki.
- Igen.
- De miért..- kezdte, aztán hirtelen rám nézett - terhes vagy?
- Talán - mosolyodtam el.
- Hallie, mondd, hogy ez csak vicc.
- Bárcsak az lenne - hervadt le a mosoly az arcomról. David egyre idegesebb lett, a homlokán tisztán látszottak a kidudorodó erek.
- Nem, nem! Az nem lehet! - ordította óriási hangerővel, mire teljesen elképedtem. David egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott.
- Nem hittem volna, hogy ilyen nehezen fogod ezt kezelni - mondtam.
- Vetesd el - állt meg előttem két centi távolságra.
- Mi? - rökönyödtem meg - oké, bevallom én se szeretném megszülni, de arra számítottam, hogy támogatsz vagy valami..
- Hallie - tette két kezét a vállaimra - kérlek, hallgass rám. Nem szülheted meg! - mondta indulatosan. A szemei szikrákat szórtak s akkora düh és félelem volt benne, amit még rajta sosem láttam.
- David! Mi a fene bajod van? - löktem el magamtól.
- Most hagyj - mondta.
- Mi történt veled? Nem ilyennek ismerlek - mondtam kissé letörten.
- Akkor nem ismersz - vágta ide nekem. Ekkor olyan nagy meglepődöttség és csalódás érzete fogott el, ami eddig elkerült. Egy apró, na jó inkább eléggé jelentős infó két perc alatt teljesen megváltoztatta a kapcsolatunkat. És hogy miért? Fogalmam sincs.
- Akkor én most elmegyek - hátráltam. David nem válaszolt csak jól látszódó lélegzetvétellel fürkészett.

Elhagytam David lakását, hívtam újra egy taxit és hazamentem. Oda, ahol végre kisírhattam magam. Kisírtam ezt az elmúlt pár hónapot, aminek nem úgy kellett volna lennie, ahogy történt. De úgy lett és ezen már nem tudok változtatni. Most viszont meg kell hoznom életem egyik legnehezebb döntését. Egyedül.