"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

32.rész

- Tehát ez az egész csak arra ment ki, hogy teszteljetek - mondtam már a kocsiban ülve - Badrick nem is szökött meg?
- Nem. Börtönben van - felelte Steve.
- Értem. Sajnálom. Oda kellett volna figyelnem mit eszek - mondtam kicsit szégyenkezve. Ugyanis nem rég dobtam ki a taccsot két Bosszúálló előtt. Óriási. Lehet még ennél is rosszabb ez a nap? Jó tanács, amit nem ártana megfogadnom: ne mond soha, hogy lehet e még egy nap rosszabb, mint addig, mert akkor minden bizonnyal az lesz. Ma sem volt másképp.
- Ha holnap jobban leszel újra próbálhatod - mondta a Kapitány.
- Csak azt már nem fogom valódinak érezni - mondtam. Meg volt az esélyem arra, hogy másként tekintsenek rám, de elszúrtam. Gratula nekem. Pff.

Visszatértünk a Bosszúállók bázisára, ahol nem akartam találkozni senkivel, így egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Majdnem nem futottam össze senkivel. Majdnem.
- Na, hogy ment? - kérdezte David a szobám ajtajának dőlve.
- Ne akard tudni - mondtam és mellette bementem a szobámba.
- Ilyen rosszul? - kérdezte.
- Hát, maga az akció nem csak aztán rókáztam egyet és - tártam szét a karom - elszúrtam.
- Micsoda? Miért? De már jobban vagy? - kérdezte aggodalmasan.
- Jobban vagyok, de hogy őszinte legyek, nem vagyok a topon - ültem le az ágyam szélére.
- De biztos csak valami rosszatt ettem és holnapra elmúlik - folytattam.
- Nem tudom..remélem nincs köze a tegnap estéhez - mondta David kétségbeesve.
- Az kizárt - mondtam rögtön. Ekkor David megölelt, amit most nagyon jól esett.
- Figyelj, ami a reggeli kitörésemet illeti.. - kezdtem, de közbeszólt.
- Nem számít.
- De igen. Számít. Nem kellett volna neked esnem. Csak ideges voltam és túlreagáltam ezt az egészet. Sajnálom. Mostanában mindent elszúrok.
David rámnézett aztán elmosolyodott és megcsókolt, ami szintén nagyon jól esett.
- Nem kell sajnálnod semmit, te nem tettél semmi rosszatt - nézett rám komolyan és a "te" szóra fektette a nagyobb hangsúlyt. Már nyitottam a szám, amikor hirtelen valaki kopogott.
- Szabad - mondtam unottan.
- Hallie. Hogy vagy? - nézett be Natasha.
- Jobban, köszönöm - válaszoltam.
- Ennek örülök, viszont gyere le a laborba, mert vár a doki - mondta és bezárta az ajtót.
- Mi? - néztem riadtan először Nat hűlt helyére aztán David-re.

David-del együtt lementem a laborba, ahol csak három ember tartózkodott: Nat, Steve és Stark.
- Gondolom maga a "doki"- néztem Stark-ra.
- Nem szívesen, de mivel Bruce nincs itt kénytelen vagyok én kivizsgálni téged - mondta.
- Csak essünk túl rajta - ültem fel a kivizsgáló ágyra.
- Először is: mondd, hogy á - közelített felém egy kis fapálcával.
- Ez eléggé ódivatú módszer, nem? - kérdeztem fintorogva.
-Akkor vért veszünk - vett elő egy injekciós tűt.
- Nekem végem - motyogtam.

Pár perc elteltével meg is lett az eredmény.
- A vérképed normális - jelentette ki Stark.
- Akkor mi a baja? - kérdezte David.
- Azt mondtad rosszat ettél - mondta Natasha.
- Talán - mondtam bizonytalanul. Ekkor mindenki gyanúsan kezdett el engem méregetni.
- Nem akarsz elmondani nekünk valamit? - kérdezte Stark.
- Nincs mit mondanom - tártam szét a karom - vagyis de, van egy kérdésem. Holnap akkor lesz új bevetésem? Ha a mait annak nevezhetjük.
- Ez attól függ, hogy leszel - mondta Steve.
- Ne már. Ha éppen a világ megmentése a tét akkor kit érdekel, hogy milyen az állapotom? - háborodtam fel.
- Erről nem nyitunk vitát - fejezte be a Kapitány.
- Mi? - hülledeztem. Nem hittem a fülemnek. Csak így leráznak? Hisz nincs semmi bajom!
- Mindegy, inkább megyek - mondtam, miután láttam, hogy úgysem hárítanak. Elfogadtam, amit mondtak. Holnap eldől harcolhatok e. Remek.

A szobámba mentem, ahova David követett.
- Ha gondolod elmehetünk valahova - ajánlotta fel. Kedves volt tőle, de most nem volt se kedvem se erőm elmenni bárhova is.
- Majd máskor, jó? - mosolyogtam rá.
- Oké. Látom most nem szorulsz társaságra - mondta keserves vigyorral.
- Bocsi - mondtam és még mielőtt jobban megbántanám szorosan megöleltem, de ez nem tartott tovább pár másodpercnél, így végül egyedül maradtam a szobámban. Gondolkoztam. Sokat. Mindenen. Az életemen, anyun, apun, Kim-en, David-en, a Bosszúállókon, a millió hibámon és végül arra jutottam - mint eddig szinte mindig - hogy nekem semmi keresnivalóm itt. Csak a baj van velem. El kell mennem. Gondolataim közepette megcsörrent a telefonom.
- Szia. Zavarlak? - hallottam meg Kim hangját.
- Nem - mondtam. Ez félig igaz volt, de félig nem.
- Hogy vagy? - kérdezte és a hangja elég gondterheltnek tűnt. És ekkor elmondtam neki mindent, ami ma történt.
-...és most itt ülök egyedül a szobámban - fejeztem be.
- Uh. Elég mozgalmas napod volt. De biztos jól vagy?
- Persze - mondtam bizonytalanul - azt hiszem.
- Sose volt még ilyen - töprengett.
- Nem - vallottam be - de új hely, más kaják. Ki tudja?
- Hmm... És David-del mi van? - kérdezte, mire kicsit meglepődtem. Tud David-ről már azóta mióta megismertem, de még sosem kérdezett róla semmit.
- Semmi..vagy ezt hogy érted? - kérdeztem furán.
- Van valami, amit nem mondasz el? - kezdett gyanakodni.
- Ne már. Ma mindenki ezt kérdezgeti tőlem.
- Szóval van - állapította meg.
- És ha igen? - kérdeztem vissza. Ezt kínos csend követte, aztán megszólalt.
- Van egy teszt a zsepi tartódban - mondta.
- Micsoda??? - ugrottam fel az ágyról - mégis minek? Miért? Miért nem mondtad??
- Mert nem gondoltam volna, hogy szükség lesz rá.
- De nincs is! - tagadtam azonnal.
- De igen, van!
- Oké. Kim, inkább hagyj most - mondtam és leraktam a telefont.
Te jó ég! Ma mindenki megbolondult? Bizonyíték képpen elővettem a zsebkendő csomagomat, amit érkezésem óta egyszer sem bontottam fel, és most se azért fogom mert szükségem lenne egy zsepire. Kiborítottam a tartalmát és lám, Kim nem hazudott. Benne volt. Rögtön vissza is tettem...