"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

48/49.rész

1 évvel később

- Ahh, hányan jönnek még? - kérdeztem idegesen Steve-től.
- Nem tudom, de még biztosan nem vagyunk túl a nehezén - csóválta a fejét.
- Kösz, bíztató vagy.
- Nálam tiszta, nálatok? - kérdezte Natasha a fülesen keresztül.
- Persze, az ég megtisztítva a csúnya madaraktól - mondta Stark és hirtelen előttünk termett, amitől hátraugrottam.
- Hé! Nem tudott volna kicsit messzebb leszállni? - kérdeztem mérgesen.
- Bocs, legközelebb lapulj máshol - mondta, amin teljesen kiakadtam.
- Nem lapultam, csak itt vártam, hogy azok a lények előjöjjenek és szétcsaphassam őket - mondtam durcásan. És ahogy ezt kimondtam, mintha hallották volna ott termettek mind előttünk.
- Tessék - mutatott Stark a kis mutáns lényekre - mehetsz verekedni.
Nem kellett kétszer mondania. Ami mutáns az utamba került, mind pórul járt. Szerencsére ezek már nem tudnak repülni, mint az előzőek. Viszonylag könnyű elbánni velük. A baj csak az, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Egy élet végezni velük.
- Mennyi van még? - néztem megrökönyödve a barlang bejárata felé, ahonnan csak úgy özönlöttek a mutánsok.
- Egyáltalán mi értelme van a létezésüknek? - kérdezte Stark.
- Az, hogy minket idegesítsenek vele - felelte Steve.
- A Peru-ban történtekért? - kérdeztem.
- Hát, mostmár sose tudjuk meg - mondta Stark és belelőtt a barlang szájába, amitől az egész felrobbant.
- Ez hamarabb nem ment volna? - kérdezte Natasha.
- Kicsit vaciláltam, ki tudja mi van bent, de már az idegeimre mentek ezek a kis mitugrászok - rúgott meg egy mutánst a lábával Stark.
- Vége? - kérdeztem türelmetlenül, mire kérdőn néztek rám - csak mert ma lesz Hope egy éves és nem akarok lemaradni az első szülinapjáról..érthető okokból - mondtam.
- Oh, persze - értett velem egyet Natasha - haza kísérlek. Ti meglesztek? - nézett a két férfira.
- Kiderítjük mi folyik itt - bólintott Steve és egy másodperc alatt el is tűntek.
- Biztos, hogy jó ötlet volt Vasembert és Amerika Kapitányt együtt elengedni? - kérdeztem bizonytalanul, de közben mosolyogtam.
- Remélhetőleg nem ölik meg egymást - felelte humorosan Nat.

A hazafelé tartó út egy örökké valóságnak tűnt. Szinte tövig rágtam a körmöm, míg alattunk meg nem láttam a Bosszúállók központját. Amikor megérkeztem Kim tárt karokkal várt engem.
- Naa, milyen volt? - kérdezte izgatottan.
- Sok volt a mutáns - fújtam ki magam.
- És..milyenek voltak? - kérdezte kissé undorodva.
- Kicsik, szőrösek, de nagyon erősek. Némelyikük repülni is tudott - elevenítettem fel a látottakat.
- Ehh, és tudjátok már mik ezek?
- Nem. De én egy darabig nem is akarom tudni. Sőt, egy küldetésről sem akarok hallani. Az elmúlt egy évben másból sem álltak a napjaim, csak a bevetésekből és Hope-ból. Az utóbbinak persze nagyon örülök, de kifáradtam. Azt hiszem az egyiket ideje parkolópályára tenni. Legalábbis egy darabig - mondtam.
- Ugye a bevetésekre gondolsz? - kérdezte félve Kim.
- Szeretnék jó anya lenni. És amúgy is szerintem már eleged van a bébicsőszködésből - nevettem el magam.

Bementünk a bázisra és azonnyomban felszaladtam a szobámba üdvözölni a lányomat. Miután megszületett átalakítottuk a szobát. Került be babaágy, csörgő, jó sok pelenka és minden más szükséges dolog. Alig vártam, hogy végre láthassam, de amikor bementem megkönnyebbültem, hogy nincs egyedül. Pepper a gondját viselte neki is és Daisy-nek is.
- Köszönöm - mondtam, mikor mellé értem.
- Ugyan. Már észre sem veszem, hogy duplán pelenkázok - mondta mosolyogva, mire kínosan néztem rá.
- Bocsi, ígérem több ilyen nem lesz - mondtam, mire elmosolyodott.
- Tony-ék is visszajöttek? - kérdezte.
- Még nem. Maradtak kideríteni, mi folyik itt, de nem sokára jönnek - feleltem.
- Rendben. Most kettesben hagylak titeket, de majd később hozd le az oviba - mondta s kiment a szobából. Na igen, az ovi. Hát nem éppen mondanám annak, de mi így nevezzük. A célja az volt, hogy a két kicsire együtt tudjunk ott vigyázni többen is, mivel a hálószobák nem elegendő nagyságúak. És ami lett belőle.. azt nem igazán nevezném egy óvó helyiségnek.
Kiemeltem a kiságyból Hope-ot és megringattam az ölemben.
- Boldog első szülinapot - suttogtam a fülébe. Felnevetett. Annyira jó volt hallgatni a kis hangját, látni, ahogy mosolyog, ahogy nagy szemekkel csodálkozik a világra. Emberfeletti élmény, anyának lenni kiváltság.

Lementem a nappaliba, ölemben a kislányommal és egy igazán megható meglepetés ért minket.
- Boldog szülinapooot! - kiáltották a többiek a kicsinek. Totál elérzékenyültem.
- Köszönöm - léptem közelebb hozzájuk és egy könnycsepp csordult le az arcomon - mindent köszönök.
A Bosszuállókkal körbevett asztalon egy torta hevert, rajta egy szál gyertyával, a torta körül pedig ajándékok sokasága gyülekezett. El sem hiszem, hogy ilyen emberek vesznek körül engem. Nem csak megmentik a világot, de még ilyenekre is szánják az idejüket. Hope csodálkozó szempárral fürkészte a tortát és kezeivel a gyertya felé hadonászott. Nem akartam hozzá közelebb emelni, nehogy véletlenül belenyúljon a lángba.
- Hadd fújja el - bíztatott Nat.
- Nem tudom, hogy jó ötlet e - csóváltam a fejem, majd ahogy a többiek lelkesítését elnéztem beadtam a derekam, de csak nagyon óvatosan és távolabb a kelleténél helyeztem oda a kicsit. Elfújta a gyertyát, leírhatatlan büszkeség tört rám.

Pár órával később az "oviban" foglaltuk el magunkat néhányan. Pontosabban Natasha, Pepper és én. Az előbbi kettő a gyerekekkel foglalkozott engem kiszorítva, így kénytelen voltam kiülni egy kis székre és onnan figyeltem az eseményeket.
Hirtelen nyílt az ajtó, mire mindannyian odakaptuk a fejünket, Stark lépett be rajta. Ahogy meglátta lányát, odament és megpuszilta, később pedig csatlakozott a társaságomhoz.
- Elfáradt? - kérdeztem, ahogy ránéztem. Kimerültnek tűnt.
- Én? Soha - tagadta azonnal.
- Gondoltam - nevettem el magam - és van valami hír a mutánsokról?
- Csak amennyi eddig is volt - felelte. Válasza kissé lelombozott.
- Fel kéne kutatnunk azokat a területeket ahol még talán fellelhetőek - javasoltam.
- Jó ötlet, holnaptól ráállunk - bólintott. Nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen aki felvetette ezt az elképzelést, de nem akartam faggatózni. Mindketten fáradtak vagyunk, kimerített minket az elmúlt egy év. És az állandó gyerekzaj a csapat többi tagját is, azt hiszem.
Egy kis csend után Stark újra megszólalt.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy mostmár hivatalosan is bevegyünk a csapatba - mondta, mire ledöbbentem, de azt hittem megint ugrat, mint az első hosszabb beszélgetésünkor.
- Mint tanácsadó? - kérdeztem mosolyogva.
- Mint Bosszúálló - felelte, mire elröhögtem magam, de ahogy megláttam a viszonylag komoly arckifejezését mosolyom alábbhagyott.
- Mi? - kérdeztem hitetlenkedve.

Lassan elérkezünk a történet végére, már csak egy rész és egy epilógus van hátra. Köszönöm azoknak, akik olvasnak, like-olnak vagy kommentelnek. Remélem továbbra is velem maradtok ❤️