"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

20.rész

2012

Az egész várost ellepte a por, mindenhol pánikoló és kétségbeesett emberek, rengeteg a sérült. Az épületek nagy része romba dőlt, az utcákon földönkívüli testek hevertek. Iszonyatos volt.
Nem ismertem a környéket, ahol épp jártam és ilyen romos állapotban pedig pláne nem tudtam volna eligazodni, de meg kell találnom a szüleimet. A címet tudom, viszont a GPS nem működik, térerő is alig volt. Körülöttem senki sem volt egyedül és senki sem kóválygott tétlenül, mint én. De ha akartam volna, akkor sem tudtam volna segíteni bárkinek is. Nem vagyon elég erős ahhoz. Hirtelen megcsörrent a telefonom. A kijelzőn apu neve villant fel, mire leesett a kő a szívemről.
-Apa! Hol vagy?-kérdeztem ijedten.
-Hallie! Jól vagy? Otthon ugye nem történt semmi, oda nem értek el ezek az..űrlények?-kérdezte kétségbeesetten.
-Nem, vagyis..nem tudom. Ugyanis nem vagyok otthon. Bejöttem a városba.
-Tessék? Hallie! Miért?-kérdezte.
-Titeket kereslek! Láttam a tv-ben, hogy mi folyik itt és..
-Nem lett volna szabad idejönnöd! Meg is halhattál volna!-mondta és hangján hallottam, hogy a sírás kerülgeti.
-Tudom és sajnálom-mondtam. Apu sírni kezdett, ezt hallva nagyon rosszul éreztem magam lelkileg.
-Tudnád adni anyut?-kérdeztem, de nem válaszolt.
-Apu, hallasz?-kérdeztem.
-I..igen-mondta, de a hangja nagyon erőtlen volt.
-Tudnád adni anyut?-ismételtem meg előbbi kérdésem.
-Kicsim..-kezdte, mire rögtön a legrosszabbra gondoltam.
-Apu..ugye nem?-kérdeztem gombóccal a torkomban. Nem válaszolt.
-Apu! Mi van anyával?-kérdeztem már magasabb hangerővel.
-Apu!!!

Másnap az intenzíven voltam, velem apu és még Kim is. Láttam a barátnőmön, hogy szeretne megnyugtatni, de tudta, hogy úgysem tudna. Ilyen helyzetben nem, viszont nem voltam képes ott síri csendben, tudatlanul ülni.
-Apu, mi történt?-kérdeztem alig hallhatóan, de láttam rajta, hogy nem igen akar beavatni.
-Kérlek, mond el-néztem rá.
-Az irodában voltunk. Egy átlagos, unalmas nap volt. Édesanyád az ablaknál állt, amíg várt pár dokumentum fénymásolására. Hirtelen elkiáltotta magát, azt mondta: mindenki a földre! Mindannyian lebuktunk, asztalok, székek és szekrények mögé bújtunk. Néha-néha kinéztünk az ablakon, egy fekete lyukat láttunk az égen, amelyből millióan sereglettek ki. Fogalmunk sem volt, kik vagy mik voltak azok. Féltünk, sőt rettegtünk, azt hittük nincs remény. Miután egy csapat idegen betört az irodába káosz alakult ki. Az egyikük édesanyádra szegezte fegyverét, de hirtelen a földre esett, egy pajzs által.
-Amerika Kapitány-mondta Kim-most olvastam a neten-mutatta fel a telefonját.
-Igen, ő volt az-bólintott apu.
-Szóval ez az Amerika Kapitány megmentette anyát?-kérdeztem. Apu bólintott.
-És aztán?-kérdeztem, mert még mindig nem értettem, hogy akkor miért vagyunk az intenzíven.
-Mint ahogy már mondtam, elszabadult a káosz, az emberek megbolondultak az irodában. Eszeveszettül rohangáltak és édesanyád egyik pillanatról a másikra a földön feküdt, de az okát nem láttam. Azonnal odaszaladtam hozzá, volt pulzusa, de nagyon gyenge, rögvest hívtam a mentőket s ezután láttam, hogy a féreglyuk bezárul, megkönnyebbültem. Nem sokkal később, mikor már stabilizálták édesanyád állapotát felhívtalak-mondta el az egész nem régiben történt esetet. Még a szavait próbáltam emészteni, mikor Kim felkiáltott.
-Wooow! Ezt nézzétek!-mutatta felénk megint a telefonját-ez a szuperhős csapat mentett meg minket.
-Bosszúállók?-olvastam fel a cikk címében szereplő egyik szót. Elvettem Kim-től a telefont és átfutottam az iratot, benne a tagokkal és az ellenséggel. Hirtelen kijött az orvos, mire mindannyian felálltunk.
-Mr. Collins?-nézett apura.
-Igen? Hogy van?-kérdezte türelmetlenül.
-Az állapota stabil, viszont kómába esett-mondta, mire mind teljesen elfehérdetünk.
-Koponya sérülést szenvedett, ami miatt még ma megműtik, de ezután jobban lesz, csak kérdéses, hogy felébred e-folytatta.
-Mennyi az esélye, hogy igen?-kérdeztem.
-Jelenleg kevesebb, mint 10%-mondta. Nem tudtam tovább visszatartani a sírást. Visszaestem a székre és fejemet a kezembe temetve bőgtem. Kim is visszaült mellém és ezúttal megpróbált vigasztalni, kevés sikerrel. Eközben apu bement anyuhoz és én is követtem őt.

2016

Ahogy megláttam a Bosszúállókat így együtt eszembe jutott az a nap, amikor az életem megváltozott, ők hozták életembe a változást. Akkor is és most is. És hogy ez jó e? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy nélkülük apu elvesztette volna a családját és hálás vagyok nekik, amiért ez nem így történt.