"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

47.rész

9 hónap múlva

Július 24. A nap, amikor életet adtam gyermekemnek.
Már a reggelem elég eseménydúsan indult, ugyanis a Bosszúállók újabb bevetésre mentek, de ezúttal távolabbra. Segítettem nekik összepakolni már amit tudtam és bírtam, ugyanis a pocakom mérete is hatalmassá vált és a hajolgatások nem mennek túl könnyen.
Miután kiürült az épület Kim átjött, hogy ne maradjak egyedül. Valójában nem voltam egyedül, ugyanis Stark maradt Pepper-rel és az újszülött kislányukkal, aki három napja látta meg a napvilágot. Apropó Kim. Teljesen odavolt, amikor a többiek megengedték, hogy ő is eljöjjön a központba. Olyan volt, mint én az első napon. De ennek már öt hónapja. Azóta gyakrabban jár be hozzám. Ugyanúgy, ahogy apu is, viszont őt a munkája miatt kevesebbszer láthatom. Viszont ha hihetünk a felettesének nem sokáig kell már északába nyúló ideig dolgoznia, mivel előléptetést kapott, ezért most még jobban ráhajtott. Remélem sikerül neki.
Ami pedig a csapatot illeti, mióta a Hydra kikerült a képből más ellenségekkel harcolnak, de azok mind könnyebb falatok. Mivel én jelen helyzetben nem harcolhatok, így legfeljebb pár harci tanáccsal láthatom el őket, amit Youtube-on láttam. De egy-kettő tényleg bevált! Büszke voltam magamra.
Na és kit is hagytam ki? Oh, igen. David-et. Róla azóta nem hallottam, hogy börtönbe került, a cinkos társaival együtt. Sokszor gondoltam rá, de sose kerestem és az idő múlásával az emléke kezdett elülepedni bennem.

- Hah, sakk és matt! Ennyit neked! - büszkélkedett Kim győzelmével.
- Nem unod még ezt a játékot? - sóhajtottam.
- Nem, mivel mindig én nyerek - vigyorgott.
- Klassz. Ennél még Daisy sírását is jobb hallgatni - durcáskostam.
- Daisy ugye Stark-ék kislányának a neve? - kérdezte Kim.
- Na ja. A névválasztásukon meg sem lepődök - nevetettem el magam, de mivel a barátnőm kérdőn nézett rám, így folytattam - abban a másik dimenzióban, ahol jártam ugyanígy hívták a gyereküket, így ironikus, hogy itt is így nevezték el.
- Szerintem cuki - mosolygott Kim - na és a tiédet hogy fogják hívni?
- Fogalmam sincs - simogattam meg a hasam - még van pár napom kitalálni - mondtam, majd felálltam.
- Hova mész? - kérdezte Kim.
- Csak a wc-re - feleltem, majd hirtelen olyan fájdalom tört rám, ami még sosem.
- Hallie! Minden oké? - szaladt mellém Kimberly ijedten.
- Azt hiszem..elfolyt a magzatvizem - néztem magam alá.
- Úgy látszik maximum pár órád maradt kitalálni a kisbaba nevét - nézett rám elfehérdeve. Azt hiszem ő sem volt felkészülve erre. Pláne én.
- Szólj Stark-nak - mondtam s egyre erősödni kezdett a fájdalom.
- És mégis mit mondjak neki? Nem hiszem, hogy sokat tudna segíteni.
- Csak menj! Van pár orrhhvoss - hirtelen a földön termettem, már nem bírtam állni. Legutolsó emlékem az, ahogy valaki a karjába emel és elvisz valahova.

Ahogy kinyitottam a szemem egy fehér falú és mennyezetű szobában ébredtem. Ösztönösen fel akartam ülni az ágyban, de nem voltam rá képes. Oldalra döntöttem a fejem s az ágyam melletti székben megpillantottam Kim-et.
- Mi történt? - kérdeztem halk hangon.
- Hát, kibújt - mondta s láttam, ahogy arcán legördül egy könnycsepp. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Minden olyan gyorsan történt. Egyik percben még a padlón fekszek terhesen, most pedig egy ágyban anyaként. Azta. Erre még gondolni is nagyon fura, de nagyon jó érzés.
- Hol van? - kérdeztem türelmetlenül.
- Apukádnál - felelte Kim.
- Ő is itt van? - csillant fel a szemem.
- Amint felhívtam, hogy mi történt csapot-papot ott hagyott csak, hogy itt lehessen veled, amíg tart.
Elfogott a sírás érzete. Mindig is nagyon szerettem aput, de most még annál is jobban. Bárcsak itt lehetne anyu és velünk örülhetne.
Hirtelen nyílt az ajtó és apu lépett be rajta, karjában Vele. Közelebb lépett az ágyamhoz és az én karomba adta. Ahogy megláttam kitört belőlem a zokogás. Gyönyörű volt. Egy csodaszép kislány. Felemelő érzés volt Őt a karjaimban tartani. Ilyen boldog még soha sem voltam.
- Na és nevet is kap ez a szép kisbaba? - kérdezte türelmetlenül Kim.
- Hát, anonymus nem lehet - röhögtem el magam s letöröltem egy épp lefolyó könnycseppet.
- Hmm..Anonymus Collins. Egyedi - viccelődött Kim, mire nevetve megráztam a fejem.
Ahogy néztem a kisbabát elöntött egy olyan érzés, miszerint még az életem árán is megvédeném Őt. Nem akarom, hogy bármi baja essen.
- Remélem, Te már egy jobb világban fogsz felnőni - mosolygtam a csöppségre.
- Egy olyan világban, ahol édesanyád is nyomon követheti, ahogy felcseperedik - hatódott meg apu - remélem mihamarabb felébred.
- Hát, a remény hal meg utoljára - mondta Kim, aki mindig is pozitív maradt.
- Remény - ismételtem a legfontosabb szót és a kislányomra, majd apura néztem - Hope.
- Hope Collins - bólintott apu - szép név.
- Nagyon szép - mosolyodtam el.