"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

45.rész

Apu már aludt, így lassan, feltűnés mentesen ki tudtam sompolyogni a házból. Szokás szerint bicikilre ültem, azt hiszem lassan már akár be is nevezhetnék egy versenyre.

Odaérve a bázisra ledobtam a biciklit és gyorsan beszaladtam az épületbe.
- Na mi olyan sürgős, hogy behívtatok este 11-kor? - kérdeztem köszönés nélkül.
- David megszökött - mondta Steve rögtön rátérve a tárgyra. Nem hittem a fülemnek,
- Mi? Hogy tudott innen megszökni? Ez egy full biztonságos hely - akadtam ki.
- Feltehetőleg köze volt az egy órával ezelőtti áramszünethez - mondta Stark. Nem értettem az egészet. Áramszünet? Itt? És senki sem vette észre, hogy megszökik?
- Viszont hagyott itt egy búcsúcédulát - adott ide nekem Natasha egy kis papírt.
- "Kezdődik a játék" - olvastam fel hangosan - kihív minket? - kérdeztem, de inkább kijavítottam a t/1-et - vagyis titeket.
- Szerintünk David-nek főcélja, hogy téged bántson - mondta Wanda.
- Ideje végre valódi bosszút állnod - kacsintott rám Sam.
Boldog voltam, hogy végre engem is hívnak, de nem tehettem meg. Most nem.
- Sajnálom, de.. ez most nem fog menni - mondtam s felmutattam az ultrahangon készült felvételt a kisbabámról. Mindannyian döbbenten néztek a képre és rám.
- Elhoztál egy felvételt a gyerekemről? - kérdezte Stark, mire megráztam a fejem.
- Igazából..ez az én gyerekem - mondtam és elég kellemetlenül éreztem magam. A többiek nem nagyon jutottak szóhoz, nem is csodálom. Végülis ki gondolt volna erre?
- Gratulálok - szólalt meg először Natasha és közelebb lépett hozzám, majd megölelt. Őt követően Wanda is így tett.
- És David az apja - rakta össze Steve, mire szomorúan bólintottam.
- Eggyel több ok, hogy kicsináljuk - mondta Stark, mire kérdőn néztem rá.
- Úgy érti, hogy visszazárni ide?
- Akár - vonta meg a vállát.
- Hé, újabb robotkatona támadás Manhattan-ben - jött oda Peter és feltartotta a kezében lévő telefont.
- Készítem a gépet - indult el Natahsa.
- Viszem a felszereléseket - mondta Steve.
- Hívom Víziót - mondta Wanda.
- Én meg akkor..csak itt várok - mondtam és teljesen szükségtelennek éreztem magam.
- Ne csinálj hülyeséget - haladt el mellettem Stark. Köszi. Ezzel arra célzott, hogy még csak eszembe se jusson utánuk menni. Nem is akartam. Akkor még.

Már két órája üresen áll a bázis, egyedül én tartózkodom itt és a híreken keresztül figyelem az eseményeket. Haza is mehettem volna, de nem volt kedvem hajnalban biciklizni.
Épp kakaót csináltam magamnak, amikor valami olyat hallottam, ami jobban felkeltette a figyelmemet.
- A Bosszúállók hiába írtják a robotkatona sereget, egyre többen özönlenek. De már nem csak a robotok, hanem a Hydra összes katonája - mondta a riporter.
Közelebb álltam a tv-hez, hogy jobban szemügyre vegyem a történéseket. A riporter nem hazudott, tele volt a Central Park katonákkal, robotokkal és emberekkel egyaránt. Köztük megpillantottam egy ismerős arcot. Minden bosszú és düh, ami eddig bennem volt most mind felgyülemlett és egyszerre kapott el. Ahogy megpillantottam David-et nem tudtam másra sem gondolni, csak az elszalasztott bosszúra, viszont azt sem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. De én sem maradhatok itt tétlenül ácsorogva, miközben a többiek kint küzdenek. Ha meg elmennék, akkor az oltári nagy felelőtlenség lenne a részemről. Nem mehetek el. Nem tehetem meg ezt a kicsivel.

Fél óra elteltével még mindig tartottak a harcok és álom nem jött a szememre, hiába voltam fáradt, nem akartam aludni menni, így kávét vedeltem magamba.
Újabb fél óra elteltével még mindig nem lettek fejlemények, úgyanúgy folyt a küzdelem. Ez már nem tetszik nekem. Nem ülhetek itt tétlenül. Hirtelen felindulásból bementem a laborba fegyverek után kutatva. Találtam pár olyat, aminek volt fogalmam a használatáról, a többi még csak kinézetre sem volt ismerős. Hát, ez nem az én szakterületem. Felvettem egy rugalmas ruhát, a hajam lófarokba kötöttem és a fegyvereket elhelyeztem az övemen lévő tárba. Az érzelmeim felülkerekedtek, előtérbe a negatívak kerültek. Hirtelen minden gátlásom eltűnt és egyetlen cél vezérelt. Az emberek megmentése és, hogy megbosszuljam David tettét, de nem azt, amit velem művelt, hanem azt, amit mások ellen követett el.

A Central Park-ba érve majd' leszakadt a lábam a sok tekeréstől, de nem adom fel, bármi lesz is.
A sok katona közé kerülve majdnem inába szállt a bátorságom, de ha már idáig eljöttem cselekednem kell. A velem szembe jövő ellenfelek mint golyót kaptak általam. Könyörtelen voltam, még én is megrémültem magamtól. A nagy lövöldözésben hirtelen nekiütköztem egy reklámfalnak, amin egy anyuka volt és egy babakocsit tolt előtte. Eredetileg egy babakocsi reklámnak készült, de számomra teljesen mást jelentett. Basszus. Mi a fenét keresek én itt? Szétnéztem magam körül. Mindenhol katonák, robotok és véget nem érő harc. És én. Egy terhes lány ennek a középpontjában. Nem szabad itt lennem, haza kell mennem!
Már épp indultam volna vissza, amikor hirtelen megpillantottam valakit.
- Peter! - kiáltottam neki. Nem hallott, de ami ennél is nagyobb baj, nem vette észre a mögötte álló katonát, aki készült rálőni.
- Neee! - ordítottam és villám gyorsasággal kezdtem el felé futni. Épp az utolsó pillanatban sikerült leterítenem a földre, ezzel megakadályozva a golyó belé csapódását.
- Hallie? - kérdezte meglepetten, mikor feleszmélt - te hogy kerülsz ide?
- Félre - hallottam meg egy hangot mögülem. Ösztönösen a fegyveremért kaptam és szembefordultam a katonával. Ilyen helyzetben az ösztöneim azt súgják lőjjem le az ellenséget, de ahogy megláttam őt nem tudtam meghúzni a ravaszt, akármennyire is gyűlölöm.
- David? - kérdeztem halk hangon. Ott álltunk egymással szemben egy robotháború kellős közepén és mindketten fegyvert fogtunk a másikra...