"Semmi sem lehetetlen" (Avengers fanfiction) BEFEJEZETT

37.rész

A hírekből már kiderült, de én csak most bizonyosodtam meg arról, hogy Manhattan tényleg kihalt. Sehol egy teremtett lélek. Ez persze a Hydra robotkatonáira nem érvényes. Ezerével özönlöttek felénk, miután megláttak.
- Oké. Wanda, Sam, tiétek a bal oldal, Nat és én jobbra megyünk, Peter te kísérd fel Hallie-t a helyére, utána csatlakozz - adta ki az utasítást a Kapitány.
- Egyedül is feltalálok - tettem karba a kezem.
- Egyedül nincs sok esélyed a robotkatonák ellen - mondta Natasha.
- Ez sértő - mondtam.
- Na, indulás! - kiáltott Steve és harcolni kezdett az addigra odaérő egyik robottal.
Peter átkarolta a derekam, majd hálót lövelt az egyik villanyoszlopra és egy szempillantás alatt el is tűntünk az eredeti helyünkről.
- Ezt többet ne csináld - mondtam, mire földet értünk.
- Félsz a magasban? - kérdezte.
- Hát, igen. De már nem annyira, mint régen - mondtam s eszembe jutott, amikor David felvitt a Szabadság szobor tetejére és onnan nézhettem a távoli New York-ot. Felidéztem a csókját, az ölelését, az érintését. Jó volt, nagyon jó. De nem hiába van ez a gondolat múlt időben, már a kapcsolatunk is abban van. Momentán sem a jelenben, sem pedig a jövőben sem számíthatok David-re és ez jobban fáj, mint hittem.
- Hé. Mennünk kéne - ragadta meg Peter a karom.
- Persze - bólogattam, mire feleszméltem gondolataimból.

Egy sötét épületbe mentünk, annak is a legfelső emeletére.
- Innentől boldogulsz egyedül? - kérdezte Peter.
- Ez kérdés? Naná! - mondtam bátran, aztán megláttam három robotot, amik felénk tartottak és elbizonytalanodtam. A fiú bólintott, majd hirtelen el is tűnt. Nem volt túl sok kedvem harcolni robotokkal, így gyorsan beslisszoltam az egyik szobába, ami a legközelebb volt. Szerencsére nem volt bent senki és semmi, ami bánthatna, de pechemre nem ebben a szobában volt a gomb. Újra a folyosón termettem, ahol már ott várt engem az a három robot és mind hárman felém fordították fegyverüket.
- Ez így nem vicces - mondtam ijedten. Tudom, hogy semmi esélyem sincs ellenük és ez a perc akár az utolsó is lehet, de meg kell próbálnom. Mindenkiért.
Ahogy elsültek a fegyverek én leguggoltam, bár egyáltalán nem ment most olyan gyorsan, ahogy eddig. A robotok sokkal gyorsabbak és ügyesebbek volt nálam, nem is csodálkozom. Az egyiket a lábán keresztül a földre terítettem és elkezdtem ütni, verni, ahol csak tudtam, de addig a másik kettő kihasználta az alkalmat és egyikük rámütött, ami baromira fájt, de most nincs időm ezzel foglalkozni. Az egyik robottal végeztem és elvettem a fegyverét, amivel kilőttem egy másikat. Már csak egy maradt. A fejem hasogat, a hányinger kerülget és egy robottal szemezek, miközben a többiek arra várnak, hogy lenyomjam a gombot és hatástalanítsam az összes robotkatonát.
Nagy erőt vettem magamon és ráugrottam az előttem állóra és addig ütöttem, míg ki nem purcant. Na ennyit nekik.
Bementem a következő szobába, ami már sokkal bíztatóbb látvánnyal fogadott. Tele volt gépekkel és mindenféle kütyüvel.
- Bent vagyok - mondtam vigyorogva, bár ezt senki sem látta.
- Látod a piros gombot? - kérdezte Steve a headseten keresztül. Körülnéztem.
- Igen, látom - mondtam, miután megláttam.
- Nyomd meg. Most - utasított.
Így is tettem. Lenyomtam. Könnyebb volt, mint gondoltam.
- És most? - kérdeztem.
- Gyere ki.
Elindultam az ajtó felé, de hirtelen megbotlottam valamiben és a földön végeztem.
- Mit akarsz attól a lánytól? - hallottam meg hirtelen egy hangot, amitől megijedtem. Felálltam és megláttam, hogy elindult egy videó az egyik gépen. És aki a videóban volt...
- Csak eszköz a cél elérésében - mondta David, mire összeszorult a torkom. Egy lánnyal beszélt. Egy lánnyal, akit nem ismerek, de máris utálok.
- Csak nehogy elkezdj érezni valamit iránta - kacagott nyájasan az a lotyó.
- Senkit se szeretek, rajtad kívűl - mondta David és megcsókolta. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Hogy tehette ezt velem? Hirtelen jobban elfogott a hányinger, ami eszembe jutatta azt, hogy az ő gyerekét hordom. Hogy én mekkora egy idióta vagyok. Bedőltem neki. Minden egyes szavának, minden egyes tettének. Azt hittem szeret. Tévedtem. Én viszont tényleg szerettem. De mostmár gyűlölöm.
- Éljen a Hydra - suttogta neki a lány. Teljesen elképedtem. David nemcsak engem bódított, hanem mindenkit a csapatban. És mi bíztunk benne.
- Hallie? Kijöttél már? - kérdezte Steve.
- Hol van David? - kérdeztem olyan dühvel és bosszúvággyal, amit még soha sem éreztem.
- Tessék? Ez hogy jön ide? - kérdezett vissza.
- Átvert minket. Egész végig a Hydra-nak dolgozott!
Csend következett. Nem csodálom. Egy ilyen információt nem könnyű megemészteni.
- Honnan vetted? - kérdezte vegül Steve.
- Egy videóból. Megbotlottam egy kábelben és elindult. De várj. Van itt egy pendriwe. Ha nincs rajta, rátöltöm és elviszem - mondtam.
- Siess - mondta a Kapitány.
Elkezdtem keresgélni a gépen további videókat, képeket, fájlokat, akármit ami valami mást is mutat és előrébb segít minket. Hirtelen nyílt az ajtó, így gyorsan kihúztam a pendriwe-ot és a zsebembe csúsztattam. És hogy ki jött be? A fiú, aki tönkretette az életem.