Miért pont te?!

Annyira sajnálom

Pár hónap elteltével

Az ember amikor szerelmes képes megfeledkezni a külvilágról. Aznap amikor Dénes először megcsókolt, az életem megváltozott. Minden gondolatomat ő töltötte ki, utána sóvárogtam, szívem szerint magamhoz láncoltam volna. Az idő repült mellettünk. Dénes számomra főnyeremény volt. Kedves, jószívű és szeret engem. Tényleg szeret, minden hibámmal együtt. Anyuék imádják Dénest, ahogy engem is imádnak Dénes szülei. Főleg Dénes unokahugai, alig tudok elszabadulni amikor találkozunk.

Zolival alig beszélek. Visszahúzódó lett és hideg. Esténként részegen esett haza, egyszer még a hasát is ki kellett mosni annyit ivott. Fogalmam sincs mi történik vele. Eleinte próbáltam vele beszélgetni, de aztán feladtam. Minek törjem magam ha magasról szar rám?

°°°

Amikor meghallottam a hangos csörömpölést és Zoli üvöltését, rémülten kiesett a kezemből a könyv. Kirohantam a szobámból majd földbe gyökerezett lábakkal megtorpantam a fürdő ajtajába. Zoli az üvegszilánkok közt kuporgott, saját magát átölelve és zokogott tényleg zokogott.
-Zoli...mi mi történt? -léptem egyet felé és a tekintetem kitágult.
-Menj innen Emma -kiáltott rám fojtott hangon. -Nem akarom, hogy így láss -csuklott el a hangja. Közelebb lépkedtem hozzá és legugoltam mellé.
-Zoli -suttogtam gyengéden megérintve a karját.
-Menj ki -suttogta.
-Nem, nem megyek -jelentettem ki.
-Kérlek ne tégy úgy, mintha törődnél velem. Mindenkit elvesztettem aki fontos nekem -csattant fel.
-Ez hülyeség -csóváltam meg a fejem. Zoli felemelte a fejét aztán kutatva rámnézett. A szemei kivörösödtek, az ajka erősen remegett. Felemeltem a kezem és gyengéden az arcára simítottam a kezem mire lehunyta a szemét és belesimult a tenyerembe.
-Meghalt Emma -csuklott el a hangja.
-Ki? Ki halt meg? -kérdeztem halkan.
-A mamám. Szívrohamba -szakadt ki belőle újra a zokogás. Könnybe lábadt szemekkel öleltem magamhoz.
-Annyira sajnálom -hunytam le szorosan a szemem.
-Apa hívott az előbb. Haza akartak jönni, de mondtam nekik, hogy maradjanak -suttogta vagy 10 perc múlva. Ja igen anyuék egy welness hétvégét töltenek Hajdúszoboszlón. Holnap után lesz Szenteste.
-Összetakarítok -tápászkodtam fel és őt is felhúztam. -Nem, előbb beviszlek a kórházba -pillantottam a kezére aggódva.
-Nem megyek kórházba -rázta meg a fejét. -Megcsinálom magamnak -suttogta.
-Nem, majd én csinálom -ellenkeztem.
-Azt se tudod, hogy kell -rázta meg a fejét.
-Ne ellenkezz oké? -szaladt magasba a szemöldököm. Zoli az ajkába harapva bólintott. A szekrényből kivettem az elsősegély dobozt aztán nekiláttam kitisztítani Zoli sebét. Amint nem találtam több üvegszilánkot bekötöttem. Végül adtam rá egy gyógypuszit, csakhogy felvidítsam. -Ettől hamarabb meggyógyul -mosolyogtam rá halványan. Zoli megeresztett egy halvány mosolyt, de a tekintete szomorú maradt.
-Köszönöm -suttogta mire bólintottam.
-Áthívjam Adélt vagy Ákost? -kérdeztem az ajkamat harapdálva.
-Ne -fordította el rólam a tekintetét. -Szakítottam Adéllal -szólalt meg.
-Óó...-leheltem.
-Tudod igazad volt. Csak menőzni akart velem. Úgy tapadt az emberre mint egy pióca -fintorgott.
-Jah láttam -húztam el a szám. -Maradjak itthon veled? -kérdeztem félénken.
-Dénes biztos nem díjjazná -lépett el mellettem és kiment a konyhába.
-Megértené -mentem utána.
-Dehogy értené. Higyj nekem. Tudja, hogy nem tekintek rád tesóként. Lehet belemenne, de féltékeny lenne -vonta meg a vállát.
-Nem lenne oka rá -suttogtam a fejemet rázva.
-Persze, hogy nem lenne -sütötte le a szemét.
-Tényleg szívesen itthon maradok veled -haraptam az ajkamba.
-Hova is mentek? -kérdezte.
-Egy haverjának a szülinapi bulijába -válaszoltam.
-Akkor azt ne hagyd ki miattam -sütötte le a szemét.
-Nem hagylak egyedül, szemétség lenne tőlem -ültem le vele szembe.
-Emma, jól vagyok -nézett rám.
-Nem, nem vagy jól -néztem mélyen a szemébe mire az ajka megremegett és egy könnycsepp gördült végig az arcán.
-A fenébe is -törölte meg a szemét.
-Zoli, ne fojtsd magadba, attól csak rosszabb lesz -tettem a kezem a karjára.
-Emma ne csináld már. Direkt meg akarsz ríkatni? -nyögött fel.
-Még soha se láttam fiút sírni -jegyeztem meg.
-És érdekesnek találod vagy mi? -horkantott fel.
-Nem csak -sütöttem le a szemem. -Mindegy is, nem szeretem ha sír az aki fontos nekem -túrtam a hajamba.
-Fontos vagyok neked? -kérdezte alig hallhatóan. Bólintottam mire halványan elmosolyodott.
-Megyek felhívom Dénest -álltam fel és a szobámba mentem. Letelepedtem az ágyamra majd tárcsáztam Dénes számát.
-Szia picim -szólt bele.
-Szia izé...-haraptam az ajkamba.
-Gond van? -kérdezte aggódva.
-Mondhatni. Nem tudok ma elmenni veled a buliba -húztam el a szám.
-Minden rendben? Történt veled valami? -hadarta.
-Nem, nem velem. Zolinak meghallt a nagyija és...és nagyon megviselte. Szeretnék vele itthon maradni -mondtam.
-Ohh...sajnálom. Figyelj nem gond, átmenjek? -kérdezte.
-Hát nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Nem szeretném ha fölös harmadiknak érezné magát -sóhajtottam fel. -De te menj el nyugodtan, érezd jól magad -tettem hozzá sietve.
-Biztos? Nem zavarna? -kérdezte kétkedve.
-Nem, dehogy. Csak ne csalj meg -ráncoltam össze a homlokom.
-Téged? Soha -jelentette ki mire elnevettem magam.
-Szeretlek ugye tudod? -kérdeztem.
-Igen tudom és én is szeretlek -válaszolta és éreztem ahogy mosolyog.
-Szia -köszöntem el.
-Szia picim és mond meg Zolinak, hogy részvétem -suttogta.
-Megmondom. Puszi -tettem le. Ledobtam a telefonom majd sóhajtva a hajamba túrt.
-Emma ugye jól bánik veled? -kérdezte hirtelen Zoli mire ijedten felé kaptam a fejem. A falnak dőlve állt és a tekintetét rám függesztette.
-Igen -bólintottam.
-Megölöm ha összetöri a szíved -nézett mélyen a szemembe.
-Ő nem olyan -ráztam meg a fejem mire bólintott egyet.