Miért pont te?!

High School Musical

Reszketve magamat átölelve ültem az ágyamon. Szombat délután volt, a színdarab este 7-kor kezdődik. Egy hete hirtelen rám tör a sírás és nem tudok neki parancsolni. Csak úgy ömlenek a könnyeim és alig akarnak elállni. Azt hiszem kezdek bedilizni. Sírva temettem a fejem a térdembe miközbe Paca mellettem kitartóan nyalogatta a lábam, de nem tudott megnyugtatni....csak egy valaki tudott volna, de neki meccse van. Igen, igen meccse van valahol Eger környékén!!! Persze tudom, hogy nem az ő hibája, hogy nem tud itt lenni, de...de örültem volna ha mellettem van, ha itt van velem...Még mindig nem mondtam el neki, hogy szeretem, félek, hogy mit reagálna. Bár...azt hiszem, hogy ő is szeret engem. Minden jel arra utal, de ő se mondd semmit. Talán nekem kéne kezdeményeznem, de az a baj, hogy nem merem megtenni..
-Kop kop. Be szabad jönni? -kopogott be Máté.
-Nem -szipogtam.
-Emma ne butáskodj már -lépett be és leült mellém. -Miért itatod az egereket? -kérdezte gyengéden.
-Én...én félek -motyogtam. -Mi van ha elrontok valamit? Ha..ha elfelejtem a szövegem? -néztem rá a könnyeimen keresztül.
-Emma ez nem fog megtörténni -csitított. -Kívülről fújod a szöveget és ne feledd én ott leszek és segítek -nézett mélyen a szemembe.
-Nem fog menni. Ér-érzem itt bent, hogy el fogok valamit rontani -szorítottam a szívemre a kezem és tovább sírtam.
-Mert bebeszéled magadnak -dörzsölte meg a hátam. -Na ne sírj már, ügyes leszel -suttogta.
-De ő nem lesz ott -motyogtam.
-Ő? Mármint Zoli? -kérdezte.
-Igen és...és nélküle teljesen szétesek. Szükségem van rá, hogy ott legyen a nézők közt -zokogtam.
-Istenem Emma -sóhajtott fel. -Nem tehet róla, hogy pont most van meccsük -suttogta.
-Tudom, de...de olyan jó lenne ha itt lenne -szipogtam.
-Ki tudja lehet, hogy visszaér. Mondjuk elromlik a kivetítő, esetleg leszakad az ég -gondolkodott hangosan.
-Kösz, hogy megpróbálsz felvidítani -mosolyodtam el halványan.
-Jah, de úgy tűnik nem nagyon sikerül -pillantott le rám. Megvontam a vállam miközbe kifújtam az orrom.
-Amúgy miért jöttél? -érdeklődtem.
-Volt egy sejtésem, hogy ilyen állapotba talállak -pillantott az arcomra. -Most először vagy főszereplőként a színpadon, természetes, hogy izgulsz, én is izgultam. De sírni nem szabad, soha nem szabad sírni, az a gyengeség jele -nézett a szemembe.
-Te könnyen beszélsz. Te fiú vagy én meg csak egy kis csitri -tártam szét a kezem és a szemem újra könnybe lábadt.
-Emma csak segíteni próbálok -sóhajtott fel.
-Te ezt nem érted Máté. Egy lánynak megkönnyebbülés ha kellőképpen kisírhatja magát -motyogtam.
-Igen és a lányok bele se gondolnak, hogy nekünk ez milyen érzés -morogta.
-Tudjuk, hogy idegesíti a fiúkat ha a lányok sírnak -pillantottam az arcára.
-Nem a fiúkat az idegesíti, hogy nem tudnak mit tenni. Tehetetlennek érzik magukat -nézett rám hirtelen.
-Ohh -leheltem. Egy ideig mindketten hallgattunk és figyeltük a legyet kergető Pacát. Ekkor megcsördült a mobilom és a szívem kihagyott egy ütemet amikor láttam, hogy Zoli hív. Mindenről megfeledkezve kaptam a fülemhez.
-Szia -szóltam bele boldogan.
-Szia bogaram -köszönt vissza. -Hogy vagy? -kérdezte.
-Nagyszerűen -haraptam az ajkamba.
-Hazudsz -jelentette ki.
-Én...én csak...na jó egy kicsit beijedtem   -vallottam be.
-Nem kell megijedned, jó leszel sőt nagyszerű és csodálatos -mondta határozottan.
-Úgy gondolod? -mosolyodtam el halványan.
-Nem, nem csak gondolom. Tudom -jelentette ki. -Tényleg ne idegeskedj, gondolj arra, hogy most végre megmutathatod, hogy mit tudsz -tette hozzá.
-És ha nem vagyok olyan jó? -haraptam az ajkamba.
-Emma -mordult fel.
-Ne haragudj, nem akarlak idegesíteni se fel tartani. Biztos be akarsz melegíteni -makogtam.
-Emma könyörgöm. Addig nem teszem le a telefont amíg meg nem nyugtattalak -suttogta.
-Nyugodt vagyok -motyogtam.
-Nem Emma, nem vagy az -sóhajtott fel.
-Jó hiányzol és...és azt akarom, hogy itt legyél, de...de tudom, hogy fontos neked ez a meccs -fakadtam ki. Máté a hajába szántva felállt majd elmutogatta, hogy elmegy. Bólintottam egyet és intettem neki.
-Emma....-kezdte Zoli halkan.
-Most jön az, hogy nem kéne tőled ennyire függenem? Mert nem nincs így -hadartam.
-Nálad semmi sem fontosabb érted? -vágott a szavamba. -Ha azt akarod, hogy ott legyek akkor ott is leszek. Basszus szólhattál volna, bár miért is szóltál volna. Magamtól tudnom kellett volna, hogy ott kell veled lennem. Hisz ez a nagy pillanatod, kötelességem ott lenni -hadarta.
-Zoli ne, miattam ne gyere vissza -kezdtem ellenkezni.
-De igen ott leszek -jelentette ki. -Vagy nem akarod, hogy ott legyek? -érdeklődött.
-Hát persze, hogy akarom -kiáltottam fel majd észrevettem anyut az ajtóba. -Hisz...hisz a bátyám vagy és szeretném ha ott lennél, de a meccs fontosabb neked -haraptam az ajkamba.
-Szülő veszély? -kérdezte.
-Igen -válaszoltam.
-Nézd Emma, nem vitázok veled ott leszek -jelentette ki.
-Köszönöm -suttogtam.
-Nem kell megköszönnöd -suttogta. -Most mennem kell, később találkozunk -búcsúzkodott.
-Rendben. Szia bátyuskám, puszi -mosolyodtam el.
-Szia tökmag -köszönt el nevetve majd letettük.
-Visszajön? -dőlt anya az ajtó félfának.
-Aham -bólintottam. Anyuval a viszonyom a diákbál óta kissé feszült. Én próbálom kiengesztelni, de kezdem feladni, hogy valaha is teljesen megbocsát nekem.
-Büszke vagyok rád ugye tudod? -kérdezte hirtelen.
-Büszke? -néztem rá meglepetten.
-Mióta Zoli ismer téged megváltozott. Te nem láttad őt korábban, de én igen. Büszke vagyok rád, mert te jó útra térítetted. Nagy szüksége volt neki egy testvérre még ha ezt ő nem is vallja be magának -ült le mellém és megfogta a kezem. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem előle a könnyeimet.
-Ő is sokat segített nekem. Mindig kiemelt a gödörből. Nagyon megszerettem anyu -néztem fel rá.
-Tudom kicsim -simította meg az arcom. -Látszik is rajtad, a szemeidbe látom, hogy mennyire ragaszkodsz hozzá -nézett a szemembe. Tudja -villant át az agyamon. Rájött, rájött, hogy Zolival nem csak tesók vagyunk -pánikoltam be.
-Igen...mindig is akartam egy nagytesót -dadogtam.
-Hát most kaptál -mosolyodott el majd megölelt. A vállára hajtottam a fejem és halkan felsóhajtottam.

°°°

Úristen mennyi ember!!! Rengetek ember, szülők diákok vegyesen. Fel alá járkáltam és magamba a szövegemet ismételgettem. A következő fordulásomnál nekimentem Pásztor Ádámnak. Hogy....mi van? -kerekedett ki a szemem és döbbenten felnéztem rá.
-Heló -köszönt.
-He-heló -dadogtam. -Te te Pásztor Ádám vagy -pislogtam nagyokat.
-Igen tudom -bólintott halvány mosolyal.
-Mit..hogy szóval. Mit csinálsz erre? -kérdeztem.
-Hallottam, hogy új színdarabbal próbálkoznak. Gondoltam benézek, ha tetszik lehet felvetem az ötletet -vonta meg a vállát.
-Megnézed az előadást? -sápadtam le.
-Na, ne legyél már ilyen ideges. Tégy úgy mintha itt se lennék -veregette meg a karom. -Főszerep ha nem tévedek -rángatta meg finoman a parókám.
-Aham Gabriella -motyogtam.
-Nos sok sikert -mosolygott rám.
-Neked meg jó szórakozást -makogtam.
-Köszi -bólintott majd mégegyszer rámmosolygott és elment.

°°°

Mindent bele adtam. Eleinte a közönségnek akartam tetszeni, de aztán teljesen megfeledkeztem róluk. Vitt magával a színdarab, a részévé váltam. A hangom szárnyalt, egésznek éreztem magam. Mikor Zsófi és Máté kezét fogva meghajoltam láttam a családom felállva tapsolni. A szívem boldogan meglódult amikor megpillantottam Zolit Tomi mellett. Szélesen vigyorgott, konkrétan dagadt a büszkeségtől. Aztán a tekintetem megakadt Ádámon. Elismerően biccentett és elvigyorodott. Boldogságba úszva hagytam el a színpadot. Az öltözők felé mentem amikor egy kéz nyúlt ki oldalról és rántott be a kelléktárba. Az ajkam rögtön összesimult Zoliéval.
-Csodálatos voltál -suttogta szorosabban húzva magához.
-Köszönöm, hogy itt vagy -súgtam vissza és még jobban hozzá simultam. Zoli keze a fenekem alá csúszott majd a karjába kapott és neki döntött a falnak. Mohón csókoltuk egymást. -Ne Zoli ne itt -motyogtam.
-De olyan...egyszerűen annyira veled akarok lenni -nézett a szemembe. A pillantásától teljesen elolvadtam és magamhoz húzva a fejét megcsókoltam.