Miért pont te?!

Két világ közt

Nagy a csend. Szokatlanul nagy. Kinyitottam a szemem, az üres parkolóba feküdtem a földön. Lassan felültem és meglepve tapasztaltam, hogy nem fáj semmim. Mi történt velem? Hol vannak az emberek? Felálltam és céltalanul indultam el az egyik irányba. Kihalt volt a környék, nem láttam senkit. Autók se közlekedtek. Aztán lépteket hallottam mire megfordultam.
-Apu? -kérdeztem remegő hangon mire megállt.
-Szia Emma -köszönt elmosolyodva.
-Apu -szaladtam oda hozzá és a karjába vetettem magam. -Annyira hiányoztál nekem -suttogtam a pulcsijába fúrva a fejem és magamba szívtam az illatát.
-Te is nekem angyalom -puszilta meg a homlokom.
-Hol vagyunk apu? Mi ez a hely? -kérdeztem.
-Nem tudom. Ez a te fejedbe történik -nézett körbe és megvonta a vállát.
-Az én fejembe? Akkor most meghaltam? -meredtem apura.
-Nem, csak ha úgy döntesz -simította meg az arcom.
-Apu ez nem egy film. Ez az egész tiszta vicc. Olyan mintha a Tuti gimibe csöppentem volna amikor Lucasnak megállt a szíve -túrtam a hajamba. -Mondd meg az igazat, már nem vagyok gyerek. Meghaltam igaz? -kérdeztem összefonva a kezem.
-Épp olyan makacs vagy mint édesanyád -mosolyodott el halványan. -Ha rádnézek őt látom -suttogta. Zavartan sütöttem le a szemem.
-Itt akarok maradni veled apu -szipogtam mire halkan felsóhajtott majd megfogta a kezem.
-Gyere sétáljunk egyet -mosolygott le rám. A suli épülete felé mentünk ám amikor beléptünk az ajtón a kórházba kötöttünk ki.
-Mi ez az egész? -kérdeztem.
-Itt vagyunk a kórházba -nézett rám.
-Jó, de -kezdtem majd megráztam a fejem. -Megőrültem vagy álmodok -motyogtam magam elé.
-Tudom nehéz felfogni -mosolyodott el együttérzően.
-Engedj. Martin azonnal engedj el. Látnom kell Emmát -hallottam Zsófi hisztérikus hangját aki épp a liftből lépett ki Martin tanár úrral.
-Először nyugodj meg -húzta magához tanár úr és szorosan átölelte.
-Ha meghal én....én utána megyek -zokogta Zsófi.
-Ne szerelmem. Ne gondolj ilyenekre, Emma erős lány, túl fogja élni -fogta két keze közé az arcát.
-És ha nem? -csuklott el Zsófi hangja.
-Túl fogja -jelentette ki mire Zsófi zokogva hozzá bújt. Kerekre tágult szemekkel néztem a jelenetet.
-Szerelmem? De hát, Zsófi egyszer se...nem mondta, hogy a tanár úr és ő -dadogtam. -Ohh Istenem, hogy én mekkora idióta vagyok -temettem a kezembe a fejem. -A saját hülyeségeim miatt alig figyeltem Zsófira -morogtam elborzadva saját magamtól.
-Gyere menjünk tovább -fogta meg a könyököm és a legközelebbi ajtó felé terelt. A kórház kis kápolnájába kötöttünk ki. A hely nem volt üres anyu ült bent egy zsebkendőt szorongatva.
-Anyu -szaladtam oda. -Anyu itt vagyok és szeretlek. Itt van velem apu is. Nézz ránk -ültem le mellé és a kezére tettem a kezem.
-Nem hall téged kicsim -mondta apu a vállamra téve a kezét.
-De miért nem? Miért? -sírtam el magam.
-Mert mi igazából nem vagyunk itt. Olyan mintha egy filmet néznénk. Mi látjuk és halljuk őket, ők viszont nem minket -magyarázta mire halkan felsóhajtottam.
-Drágám -szólalt meg hirtelen Tomi mire anyu felkapta a fejét.
-Felébredt? -pattant fel reménykedve.
-Nem még nem, Zoli bent van vele -ült le anyu mellé és átölelte.
-Nem akarom elveszíteni. Ő az egyetlen kincsem -sírta el magát anyu.
-Nem fogod. Erős lány -suttogta Tomi. Könnyezve pillantottam apura. Ő anyut és Tomit figyelte.
-Gyere apu menjünk -álltam fel.
-Nem semmi gond. Örülök, hogy rátalált a boldogságra -mosolyodott el.
-Még mindig szeret téged -suttogtam gombóccal a torkomba.
-Igen tudom én is szeretem őt, ahogy téged is -húzott magához. -Vissza kell menned Emma. Édesanyádnak szüksége van rád. Nem veszíthet el téged is egy autóbaleset miatt -suttogta.
-Szándékos volt. Melissza tette, Zolit akarta elütni -hadartam.
-Tudom -mondta halkan. -A világ kegyetlen egy hely -húzta el a száját majd kiléptünk a kápolnából egy kórterembe. Pontosabban az én kórtermembe. Szörnyű volt kívülről látnom magam. A hajam csomókba állt a zsírtól, az arcom sápadt volt, csövek lógtak ki belőlem. A tekintetem ekkor rá vándorolt. Zoli az ágy melletti széken ült a kezemet fogva.
-Haragszom rád tud meg. Miért tetted ezt Emma? Miért? Miért löktél félre? Hogy lehetsz ennyire önfeláldozó? Nekem kéne ott feküdnöm, nem neked. A francba is, folyton megígérem, hogy megvédlek mindentől, de ez nincs így. Te védsz meg engem állandóan. Alkut ajánlok jó? Ha most kinyitod azokat a gyönyörű szemeidet, én elvonóra megyek és mindent elmondok apáéknak. Na benne vagy? -kérdezte majd egy ideig hallgatott aztán elkezdett sírni. -Gyere vissza hozzám Emma kérlek. Minta pasi leszek, boldoggá teszlek csak gyere vissza. Nem akarlak elveszíteni -zokogta. Könnyes szemekkel álltam mögötte.
-Szeretlek Zoli -suttogtam szipogva majd apu felé fordultam. -Ööö te tudsz mindent? Mármint érted -túrtam a hajamba.
-Figyelemmel kisértem az életed szóval igen tudok a kettőtök közt lévő kapcsolatról -mosolyodott el.
-És szóval, nem zavar? Akarom mondani megengeded? -érdeklődtem.
-Mit számít egy halott véleménye? -vonta fel a szemöldökét mire lesütöttem a szemem.
-Ne mondd ezt. Az apám vagy -motyogtam.
-Kicsim nekem az a fontos, hogy te boldog legyél -lépett oda hozzám és megpuszilta a homlokom. -Amúgy ő sokkal szimpibb mint Dénes volt -tette hozzá mire akaratlanul is elnevettem magam.
-Mióta vagyok ilyen állapotba? -néztem hátra a vállam felett.
-2 hete -válaszolta.
-Ohh és miért csak most találkoztunk? -néztem rá.
-Meg akartam várni míg elég erőt gyűjtesz -simította meg az arcom.
-Elég erőt mihez? -kérdeztem.
-Ahoz, hogy felébredj -nézett a szemembe.
-De azt mondtad, hogy választhatok -fakadtam ki.
-És már választottál is nem igaz? -mosolyodott el gyengéden.
-Nem akarlak elveszíteni -szipogtam.
-Nem fogsz. Itt mindig veled leszek, a szívedbe -ölelt szorosan magához. Elsírtam magam miközbe szorosan lehunytam a szemem. -Nyisd ki a szemed -suttogta.
-Szeretlek apu -motyogtam aztán kinyitottam a szemem. A kórházi szoba palafonját láttam magam felett.

Itt egy ráadás rész. Remélem tetszik! ;)