I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

8. I'm a broken man

[A rész egyesek számára erőszakos cselekményt tartalmazhat]

Each and every day

Hiding from the sunshine

Wandering in the shade

Not too old

Not too young

Az este hamar eltelt. Bóklásztam a városban, miközben felmértem, mi hol van, Olyan rég jártam már itt egyedül, szinte turistaként csodálkoztam el minden apró részleten. De nem azért jöttem, hogy az épületeket nézegessem.

Nekem már mindegy. A gyógyszerem a birtokon maradt, ahogy az ép elmém is. Az engem körbeölelő sötétség alig várja, hogy a nap fénye kihívja barlangjukból az embereket, én pedig lecsaphassak egy újabb prédára. A ház, ahol még Jungkook előtt laktam, mai napig ugyan úgy áll, és vár engem. Senki se költözött be. Semmit se vittek el. Épp ezt szeretem.

A lányok csoportosan járnak mindenhova, ügyelve a biztonságukra. Az anyák aggódásukat kifejezve minden nap elmondják nekik, hogy vigyázzanak az úton, és ne álljanak szóba idegenekkel. Én nem vagyok idegen. Ismerem magam.

Azonban arra nem számítanak, hogy este mindenki egymagában jár. Az árnyékuk nem fogja megvédeni őket. Senki se fogja elrejteni előlem azt, akit kiszemelek. Ma végre... Ha csak egy rövid időre is, de visszatérek a régi életemhez, és kiélvezem azt a beteg fájdalmat, ami az elmémet késeli.

Every night again

Dancing with the moonlight

Somewhere far away

I can hear your call

Egy iskola előtt kötöttem ki. A nő, akit megláttam, nem volt senkivel. Mikor kilépett a házból, már feltűnt, hogy ő más. Arcára maszkot helyezett, kardigánjának kapucniját a fejére húzta, és így indult útnak. Nem voltak barátai. Az előtte sétáló kisebb csoport hangos nevetését hallgatva ért be az iskola kapujáig. Még csak eszébe se jutott, hogy megelőzze őket. Inkább hagyta, hogy az elméje kínozza a testét. A bűntudat keserű érzésével.

Egy fa árnyéka alatt húztam meg magam, mintha csak gyönyörködnék az előttem levő tájban. Egyáltalán nem érdekelnek az ilyen dolgok. Késemet az ujjamon pörgettem, miközben azon gondolkodtam, hogyan fogom elrabolni. Haja a feneke alját súrolta, mikor a kapucniba gyűrte, így már az is felizgat, ha belegondolok, mekkorát fog sikítani, mikor megrántom.

Szemei mélyen csillogtak, szinte már feketén. A lélek teljes reménytelenségére utalva ezzel. Pont kapóra jön. Legyen még ennél is depressziósabb. Legyen még ennél is szomorúbb. És nézzen rám.

Az órák csak úgy szárnyaltak az idő billentyűin. A nap lassan behódolt a sötétségnek, és végre mindent beborított a feketeség. A lámpák gyarló fénye soha nem világíthatnak be akkora teret, hogy ez a világ biztonságos legyen. Én tudom, hisz az árnyékban én rejtőzöm. Annak a lánynak a legrosszabb rémálma.

Este hatkor lépett ki a kapun. Fáradtnak, és megviseltnek tűnt, valamint be volt dugva a füle. Míg a többiek másokkal voltak elfoglalva, addig ő elindult, és észrevétlenül el is tűnt előlük. Senki sem foglalkozott vele. Én pedig utána mentem.

Ugyan azon az úton ment haza, mint amin jött. Lassan szelte a métereket, nem sietett sehova, mintha nem akarna belépni abba a házba, amit otthonának hív. Megnyugtatnám, hogy ma nem is fog.