I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

33. I'm an inattentive man

A kórházhoz érve muszáj voltam elengedni Patty-t Hoseok-kal. Megbeszéltük, hogy egy magán szobába viszi, ahova majd én is bejöhetek, mégpedig a vészkijáraton keresztül, amit majd fent kinyit. De meg kell várnom, amíg ír, hogy tiszta a terep. Addig sem hagytak nyugodni, Jungkook rögtön felhívott, hogy hova vittem Hoseok-ot.

- Ne haragudj főnök, de Patty-t be kellett hozni a kórházba.

- Mi baja van? - hangja mélyebbé vált, éreztem, a hirtelen aggódást felőle.

- Nem tudtam, hogy terhes, ő meg beszedett egy fél doboz abortusztablettát.

- Mi a fasz? - bukott ki belőle, mire meghallottam Ryung-ot is a háttérben, ahogy megkérdezi, ,,mi történt?"

- Bocs, most le kell tennem.

Valójában nem kellett volna, de nem akartam végighallgatni Minie lecseszését. Nem vagyok most rá kíváncsi. Pontosan tudom, mekkora önző barom vagyok. Patty szeretett volna egy gyereket, ezt tudtam jól, csak elnyomtam magamban, mert én viszont határozottan ellene vagyok. És most miatta ide jutottunk. Nem vettem észre, hogy terhes, az apró jeleket, hogy már nem lesz lázas, ha megjön neki.. Te jó ég, mióta is nem jött meg neki?! Ha maradunk az óvszernél, most nem tartanánk itt. Én vagyok a világon a legnagyobb idióta.

Úgy éreztem az agyam kezd elsorvadni a várakozástól. A szívem hevesen vert, féltem, mi fog történni, ezért nem bírtam nyugtom maradni. Ha valaki visszanézné a kórház parkolóját figyelő kamerák felvételeit, idiótának nézne, ugyanis fél órája itt körözök a kocsi körül. Kész megváltás volt, mikor megszólalt a telefonom, és a kijelző Hoseok nevét írta ki.

Még le is jött értem, nehogy valaki akarata ellenére is kiszúrjon, hogy nem a főbejáraton megyek be. Még csak az kéne, hogy lebukjak, és pont most válasszanak el Patty-tól. Most még azt is megérdemelném, hogy ha felébred, jól beolvasson nekem. És én csendben hallgatnám, mert igaza lenne.

- Ki kellett mosni a gyomrát, mert a gyógyszer még nem szívódott fel. Nincs életveszélyben. - mondta a legfontosabbat, mire egyszerre két lépcsőfokot léptem, így mellé kerülve, hogy rá tudjak nézni. Arca kétségbeesett volt. Aggódott.

- És a gyerek?

- Taehyung, fél doboz olyantól nincs az a szívós magzat, ami életben maradt volna.

- Bassza meg.. - sziszegtem fogaim között, bosszúsan. Ha Patty nem is, én fogok beverni magamnak. - De az normális, hogy elájult tőle?

- Nem a gyógyszertől, hanem inkább az idegtől. Egy nőnek nagyon megrázó, ha el kell vetélnie, pláne saját döntésből. - idegroncsot csináltam belőle.. Miért vagyok ilyen elbaszott? Mennyibe került volna jobban odafigyelnem rá? Mitől lankadt a figyelmem felé.. Mikor megjött, minden lépését figyeltem, most meg nem vettem ezt észre..

Hoseok becsempészett a szobába, ahol Patty aludt. Sápadt volt, és olyan fejet vágott, mint aki még álmában is szenved. Rossz volt ránézni, mégis ezzel büntettem magam. Megérdemlem.

- Itt maradhatsz éjszakára. Ide nem fog bejönni senki, még a nővérek se.

- Nem fog kelleni ellenőrizni őt?

- Nem igazán. Mint ahogy mondtam, nincs életveszélyben. Semmi sem történhet azon kívül, hogy felébred. - vont vállat.

- Köszönöm.

- Ne köszönd, ez a dolgom. Holnap reggel átjövök, de szerintem még ma este felébred, ha csak pár percre is. - ez volt a végszó, távozott a szobából, de mielőtt kiléphetett volna az ajtón, a kulcsra mutatott. Odamentem, hogy magunkra zárjam, majd elhúztam a függönyöket, amik sötétítették a szobát.

Leültem az ágy melletti székre, és megfogtam Patty kezét. Megfoghatom egyáltalán? Egy ilyen rohadéknak, mint én, lehet ilyen arany élete, mint ami eddig volt? Van egy gyönyörű kedves nő az életemben, akit a saját életemnél is jobban szeretek, most mégis a kórházban van miattam. Van egy szerető családom, mégis képes voltam összeugrasztani minket Jungkookkal. Hol rontok el állandóan mindent? Miért mindig én?

Az éjszaka hamar leszállt, besötétítve az eget, és az elmémet is. Életemben először nem azon gondolkodtam, hogy másokat hogyan kínoznék meg, hanem inkább azon, magamat hogyan akarnám. Fájdalmat akarok okozni a testemnek, amiért fájdalmat okoztam Patty-nak. De nincs az a testi seb, amely felérne egy a lelken okozott vágásnak.

- A gyerekkorom.. Nem úgy telt, ahogy kellett volna. - kezdtem bele. Nem tudtam, hogy hallja-e, ahogy azt sem, én mit akarok. Ha elmondom, emlékezzen rá, vagy inkább ne? Nem akartam bárkinek is a tudtára adni ezt, most mégis megteszem, mert Patty megérdemli. Nincs az a folt a múltamban, amit ne kellene elmondanom neki. - Sokat betegeskedtem, ami miatt napokat, vagy heteket bent kellett töltenem a kórházban. Anyámmal. A nővérem sosem volt otthon, ezért észre se vettük, mikor tűnt el végleg a háztól, apám pedig.. Hol dolgozott, hol elitta az agyát. Anyám élvezte, hogy bent kell maradnia velem, mert így nem volt semmi dolga. De sosem volt mintaanya. Arra emlékszem azokból az időkből, hogy nagyon sokat sírtam. Kiabáltam érte, ,,anya, jó leszek, csak gyere vissza". Holott nem csináltam semmit, csak ő úgy gondolta, hogy ha reggel lelép, és csak este jön vissza, akkor nem kell foglalkoznia velem. Igaza volt. A nővérek játszottak velem, amíg behozták az ebédet, de ők sem tehettek semmit annak érdekében, hogy anyám velem maradjon. Neki nem volt elég az, ha leszidják, nem érdekelte. Nem kellettem neki. Gyűlöltem ott lenni, mert abból a kicsi szobából nem jöhettem ki, ráadásul nem volt semmi, amit csinálhatnék az ücsörgésen kívül. Talán ezért mondtam neked, hogy nem akarok gyereket. Mert nem szeretnék szar szülő lenni, amilyenek nekem voltak. Nem akarom, hogy te, vagy a gyerekem miattam sírjon, ahogy azt se, hogy az én elmémet örökölje.

- Én sem vagyok jobb. - erőtlenül és szaggatottan beszélt, de beszélt. Amint meghallottam édes hangját, leestem a székről, hogy elé térdeljek, és kezét az arcomhoz húzva néztem fáradt, és meggyötört szemeibe. - Megöltem a gyerekemet. Ugyan olyan szörnyeteg vagyok..

- Ez nem a te hibád, hanem az enyém. Jobban kellett volna figyelnem rád, és nem olyan szörnyűségekkel traktálnom a fejed, amiket mondtam. Bocsáss meg.

- Te csak őszinte voltál. - válaszolta. - Nekem volt választásom. Mégis ezt tettem. Én sem érdemelnék életet.

- Patty, ne gondolj ilyenekre. - felálltam, majd kérdezés nélkül felültem mellé. Sóhajtott egyet, fejét pedig az ölembe tette, míg én simogatni kezdtem az arcát, és a nyakát. - Nem akarom, hogy ilyenekre gondolj. Csak.. Kiabáld le a fejem, utálj meg, légy rám dühös. Magadat ne akard bántani.

- Az nem elég, Tae. Az nem fogja visszahozni őt. - éreztem, hogy remeg, hangja pedig elvékonyodott. Rossz volt hallani, ahogy szipogva próbálja visszafogni a sírását.

Nem tehettem semmi mást, csak annyit, hogy ott vagyok vele, és próbálom a simogatással megnyugtatni. Nem vártam csodákat, ezt nem fogja két perc alatt kiheverni, feldolgozni pedig.. Talán soha. Én ezt sosem érthetem meg, mégis rettenetesen mardos a bűntudat, hogy mindennek én vagyok az okozója.

De vajon mit tettem volna, ha elém áll, és megmondja? Valószínűleg mérges lettem volna, és otthagyom faképnél, amíg le nem nyugszom. Most meg.. Arra gondolok, ha visszamehetnék az időbe, boldogan bújnék bele a hasába, és üdvözölném a pocaklakót, miközben Patty vígan mosolyog. Miért kell tragédia történni ahhoz, hogy valamit bevalljak magamnak?