I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

6. I'm a supportive man

A pisztoly hangja visszhangzott a fülemben. Életemben először nem akartam, hogy megtörténjen valami. Hogy bántsanak valakit. Jungkooknak az anyja volt mindene, most pedig őt is elvették tőle. Pedig nem tett semmit, csak megelégelte a férfi esztelenségét.

Nem tudtam, mit gondoljak, vagy mit tegyek. Annyit tudtam, hogy hamar oda kell futnom Jungkookhoz, aki már ki is rántotta az övében levő fegyvert. Célba vette az apját, és felhúzta a pisztolyt, azonban én időben oda értem. Nem találta el. A golyó a falba fúródott, Mr. Jeon pedig ideges tekintettel felnézett ránk. Még a vér is megfagyott bennem.

- Te meg akartál ölni? JEON JUNGKOOK! Azonnal gyere ide! - éreztem, hogy Jungkook remeg. Nagyon fél. Nem akartam elállni előle, de ahogy az apja közeledett, úgy engem is elfogott a rémület. Muszáj voltam átadni neki a fiát. Erősen megragadta a karját, majd szinte a földön húzva vonszolta végig a fiút, aki egy utolsó pillantást vetett az anyjára, mielőtt eltűnt volna apja szobájában.

Lementem a halott nőhöz, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy tényleg halott-e. Nem volt pulzusa, Mr. Jeon olyan helyre nőtt, hogy azonnal utol érte a halál. Felnéztem a falnak dőlt lányra, aki könnyes szemekkel, berogyasztott térddel nézett hol rám, hol pedig a halottra.

- Menj vissza a pincébe, ha jót akarsz magadnak. - biccentettem fejemmel, mire a lány remegő kezeit felhúzta maga elé, bólintott egyet, és elfutott. Jin kilépett a konyhából, és szomorú pillantást vetett az elé tárulkozó képre.

- Ez várható volt. Az anyja mindig is ellene ment annak, amit az apja csinált. De.. Várhatott volna még egy kicsit. - sóhajtotta. - Gyere velem. - nézett rám, és indult kifelé.

Nem értettem, miért nem visszük el az út közepéről az anyja testét, de nem kérdezősködtem, csak követtem a férfit. Hátra mentünk a sírokhoz. Egy helyen még fel volt nyitva, ami üresen várta a tulajdonosát. Tudtam, ki lesz az. Az a nő, aki előttem állt, és most a pincében sír.

Jin egy lapátot nyomott a kezembe, és ásni kezdtünk. Eljöttünk egészen a temető végéig, amit inkább mondanék az elejének, és középen kezdtünk neki egy nagy gödörnek..

- Hyung, Jungkookot elvitte az apja. - avattam be, hátha nem látta a fenti eseményeket, elvégre ő mindvégig a konyhaajtóban állt. De ő csak bólintott.

- Tudom. Azért csináljuk ezt mi. Neki ma már.. Nem lesz ereje. - ugye nem fogja őt is megölni? Nem fog annyira bekattanni, hogy végezzen a saját fiával? Ennél az embernél semmi sem biztos, hisz a feleségével is hidegvérrel végzett. Mitől lett ennyire kegyetlen? A hatalom, ami a kezében van tényleg ennyire megmásítja az ember elméjét?

Mire kész lettünk a gödörrel, Hoseok is megérkezett. Fölöttünk állt, és mielőtt még lenyújthatta volna a létrát, amit mi fent hagytunk, ledobta nekem a gyógyszereimet. Nem mondott semmit, arcára ugyan az az érzés ült ki, mint ami most mindannyiunknak. Ő is látta.

Hoseok azt mondta, hogy megvárja, amíg Mr. Jeon kijön a szobából, hogy rá tudjon nézni Jungkookra. A tizenöt éves fiú olyan szellemi fejlettségen van, amin én talán sosem leszek. Már most el tudna látni egy lőtt sebet, épp ezért nem akarja felhívni az apját, hogy jöjjön át. Felesleges lenne. Teljesen fel van készülve, és annak érdekében, hogy saját magát lenyugtassa, kiselőadást tartott nekünk, hogyan kell ellátni egy olyan sebet. Én inkább okoznám, és nem gyógyítgatnám.

Sajnos, Mr. Jeon-t csak este láttuk meg újból. Ahogy haragos tekintettel felkapja a kabátját, és kimegy a házból, majd beül a kocsiba, és elhajt a birtokról. Mindannyiunkból egy megkönnyebbült sóhaj tört fel, de nem volt időnk lazítani. Jungkook ugyanis nem jött ki abból a szobából. Hoseok rám nézett, majd Jinre, végül előre lépett, és bekopogott.