I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

35. I'm a caught man

Fogalmam sem volt, mi történik. Csak annyit láttam, hogy mindenki eldől, én pedig az ággyal együtt a falnak gurultam. Természetesen voltam olyan szerencsétlen, hogy beverjem a fejem, ezért nem tudtam azonnal realizálni a helyzetemet. Ez egy bomba volt?

- Mindenki egyben van? - hallottam meg egy ismerős hangot, de olyan volt minden, mintha víz alatt lennék. Nem tudtam kinyitni a szemem, fájt minden hang, körülöttem minden felerősödött. Csak feküdtem az ágyon, és szorítottam a fülemet, hogy ne halljak.

- Patty..

- Menj onnan, Tae! - éreztem, hogy valaki a hátamra fektet, majd felnyitja az egyik szemem, és belevilágít. - Magánál van. Csak beverte a fejét. - ez biztos Hoseok. Más nem lenne ebben a helyzetben ilyen nyugodt.

- Taehyung, el kell tűnnöd! Mindenki ide fog jönni a robbanás miatt! Nem láthatnak meg.

- Nem! Maradok! - felelte a férfi. Kezdem megismerni a hangjaikat.

- Tae, gyere! - szólt rá Ryung.

- Este hazaviszem, megígérem. Csak menjetek már! - sürgette őket Hoseok. Majd megint semmi. Feketeség mindenhol, és kínzó csend. Elájultam volna?

Érzem, hogy valaki van velem a szobában. Fogja a kezem, ami fáj, csak úgy, mint a többi testrészem. Lassan megpróbálom kinyitni a szemem. Megnyugvással tölt el, hogy már nem abban a szobában vagyok, és Hoseok itt van mellettem.

- Minden rendben? Hallasz már?- magasodott fölém, mikor meglátta, hogy nyitva van a szemem.

- Beszélj kicsit halkabban kérlek. - arcom fájdalmas grimaszba fordult, kezeimmel pedig a fülemhez kaptam.

- Bocsánat. - suttogta. Sokkal jobban esett a csend.

- Taehyung kijutott? - fordultam felé. A nyakam akkorát roppant, hogy egy pillanatra meg se mertem mozdítani, mert azt hittem, eltörött.

- Igen. Jungkookéknál vár. Veszélyes lenne most kétfelé mennünk. Nem tudjuk, kinek címezték a bombát.

- Ugye ma hazamehetek? Hoseok, kérlek ne hagyjatok itt! - megpróbáltam felülni, de ekkor a hasamba nyílalt valami szúró fájdalom, amitől odaszorítottam a kezem, és visszaestem az ágyra.

- Ne félj. - simított a vállamra. - Hazaviszlek. Amíg aludtál, elvégeztem a vizsgálatokat. Most már a fájdalomcsillapítótól zsibbadnak a végtagjaid, nem a robbanástól.

- Hogy fogjátok kideríteni, kitette? A szállító srác arca el volt takarva.

- Megoldják. Jelenleg is ezen dolgoznak. - utalt a két férfire. Vajon miért pont most, és itt robbantottak? Bizonyára nem nekem, vagy Taehyung-nak lett címezve, elvégre én nem szúrtam szemet senkinek, Tae-t pedig mindenki halottnak hiszi. Ez a valaki Jungkook, vagy Ryung vérére szomjazik.

Muszáj volt várnunk még pár órát. Hoseok minden harminc perc elteltével ellenőrizte az értékeimet, nem történt-e még valami a testemmel. Szerencsére hamar felerősödtem, a sípolás megszűnt, már csak annyi volt a probléma, hogy fájnak a végtagjaim. De ez nem akadályozhatott meg abban, hogy hazamenjek.

Taehyung minden bizonnyal tudta, hogy mikorra érünk a házhoz. Már tűkön ülve várt minket, és mikor meglátta, hogy kiszállok a kocsiból, rögtön hozzám sietett, hogy magához öleljen. Viszonoztam a gesztust, és igyekeztem nem elsírni magam. Arcán egy vörös csík éktelenkedett, amit biztosan akkor szerzett, mikor a robbanás miatt a földre kényszerült. Csuklója be volt lilulva, el se merem képzelni, a többiekkel mi lehet.

- Sikerült valami? - lépett mellénk Hoseok, Taehyung-ra nézve, aki nemlegesen megrázta a fejét.

- A kamerákat arra a pár percre kiiktatták, hogy a pasast sehol se lehessen látni. Ez előre meg volt tervezve. - Hoseok nagyot sóhajtva keresztbe tette a kezét mellkasa előtt, és elgondolkodott. - Menjünk be, mielőtt ránk szakad az ég. - nézett fel Tae, majd indult el, húzva engem is maga után.