I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

45. I'm a waiting man

Mielőtt visszamehettem volna Taehyung-hoz, megálltam Ryung szobája előtt. Azaz annál a helynél, ahol a gyerekek alszanak, mert biztos vagyok benne, hogy még mindig ott van bent. Jungkook egész eddig lent volt a nappaliban, így ő sem beszélt vele, elmondása szerint pedig nem mostanában fog. Nagyon mérges.

De valahol megértem. Ha találkoznék a régi énemmel, aki még nem ismerte Tae-t, szerintem félnék saját magamtól. Én is nyuszi szívű voltam, aki Ryan szemében csak egy megvédendő húg volt. Sose tudtam teljes körű tagja lenni a maffiának. És talán soha nem is leszek. Már az is óriási lépés volt felőlem, hogy lelőttem a férfi anyját. De mit tehettem volna? Ott volt előttem, és láttam, hogy mit tett azzal, akit szeretek.

- Ryung? - kopogtam be az ajtón. Hallottam, hogy Jung még játszadozik a kockáival, de választ már nem kaptam, ezért benyitottam. A lány egy cumisüvegből etette JiSoo-t, aki nagy szemeivel a szobát kémlelte. A kisfiú már annyira fáradt volt, hogy hasra feküdve tologatta az általa épített autónak kinéző valamit. - Beszélhetnénk?

- Miért? Hogy te is elmondd, mennyire szar alak vagyok, amiért ellenzem ezt az egészet? Mert nincs jogom megsértődve lenni, csak azért, mert ez itt a maffia? Kösz, nem kérek többet.

- Ezeket ki.. - kérdeztem, de ekkor eszembe jutott az egyetlen olyan személy, akiről ezt el tudom képzelni. - Yoongi. - sóhajtottam fel, és tettem kezem a homlokomra, miközben sóhajtottam egyet. Csak ront a helyzeten a hevességével. Túl könnyen felkapja a vizet. És mégis, ha kell, akkor egy pillanatra, mikor senki se látja, le tudja engedni ezt az álcáját. Tud kedves lenni, csak nem mindig akar. - Én csak ki szeretnék békülni veled. Tudom, hogy miért zavart.

- Nem, nem tudod. - vágott a mondatomba, mire én is az övébe.

- De igen! Nem emlékszel? Én is ott voltam. Én is átéltem azt a várakozást, hogy mikor fogok felmenni oda, és meghalni. Tudom. - emeltem ki megint, hogy végre megértse. Lerakta a kislányt, és leült az ágyra.

- Ők is ártatlanul haltak meg, akárcsak azok, akik ott dolgoztak.

- Lehet neked nem ért ennyit Taehyung, de gondolj bele mi lett volna, ha Jungkookot kapják el.

- Biztosan meg tudtuk volna máshogy oldani! - kiáltott fel, haragos tekintettel nézve rám.

- Ezt csak azért mondod, mert nem veled történt. Ha te lettél volna a helyemben, ugyan ezt tetted volna. Én pedig megérteném, hiszen azért akit szeretsz, bármeddig képes vagy elmenni. Én is ilyen vagyok. Lehetek akármennyire jószívű, vagy nő.. Ha még egyszer megtörténne, habozás nélkül nyúlnék ismét az öngyújtóhoz, és indulnék el. - megrázta a fejét, majd a tenyerébe temette. Láttam, hogy vívódik magával, csak azt nem értem, miért. Ezek vagyunk mi, már nincs visszaút. A lelkünk úgyis a pokolra jut, de addig legalább élvezzük az életet, amennyire csak lehet. - Mindegy. Megyek. - feleltem, mikor láttam, hogy nem fog már semmit mondani.

Halkan becsuktam az ajtót, és visszamentem Taehyung-hoz. Még mindig aludt, mozdulatlanul. Hoseok már nem volt bent, ezért levettem a köntösömet, és felvettem a pizsamámat, de nem feküdtem be mellé. Ki tudja, mit álmodik. Mit hisz majd rólam. Nem akarom, hogy megijedjen, mikor felkel azért, ki is vagyok.

Ezért letettem egy párnát a földre, majd törökülésbe vágva magam először csak nyomkodtam a telefonom, amíg az le nem merült. Vártam, mikor ébred fel, de nem tudtam, érdemes e. Egyszerre féltem, és voltam izgatott tőle. Hallani a hangját, látni, ahogy rám néz.. De a régi tekintetét fogom látni, vagy egy idegenét? Nem tudom, az anyja mit ölt ki belőle, de mikor először látott meg, nem ismert fel.

A halántékán még mindig ott van az a lila folt, amitől a pulzusom az egekbe szökik. a csuklója úgy néz ki, mint egy rabnak, szemei karikásak.. Bőre a szokottnál is sápadtabb. Hogy tehet ilyet egy anya? Még ha igaz is, amit mondott, Tae akkor is a fia.