I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

7. I'm a helpless man

4 évvel később

A helyzet semmit sem változott. Évről évre, több és több nő került le a pincébe, majd haltak meg. Mr. Jeon ha lehet, még keményebbé és szigorúbbá vált, amit mi nem tudtunk ép ésszel felfogni. Ijesztgette, megfélemlítette, majd brutálisan meg is kínozta a nőket. Nem volt elég neki, hogy itt-ott sebeket és zúzódásokat ejtsen rajtuk. Erősebb eszközökhöz is folyamodott. És ehhez egy napon, fel is használta a fiát.

Az is olyan volt, mint a többi nap. Kint voltunk a fára felszerelt kis kuckóban, mintha óvodások lennénk, és néztünk ki a fejünkből. Minden hónapban volt legalább egy olyan nap, mikor mi nem lehettünk bent a házban, ugyanis Mr. Jeon fontos emberekkel tárgyalt. Azt viszont nem értettem, hogy Jungkookot, a fiát, az örököst, miért nem viszi be, hogy tanuljon.

Talán nem akarja, hogy ilyen nagy emberek között véletlenül baja essen a fiának? Vagy olyan híreket kell megbeszélni, amit Jungkook nem hallhat, mert a maffia rovására menne? Vagy inkább arról van szó, hogy szégyelli a fiát, és nem akarja bemutatni, hogy mennyire gyenge az, akinek oda akarja adni ezt a hatalmat. Ha Mr. Jeon-ra gondolok, ez a legreálisabb.

Idő közben feljött Jimin, és Jin is. Mintha mi is épp egy tárgyalás közepén lennénk, beszélgetni kezdtünk. Jegyzetelni, számolgatni, hogy mikor eljön az idő, azonnal meg tudjuk valósítani Jungkook tervét. A Bangtan-t. Egy szervezetet, ami erős lábakon áll, az öt fő ember miatt. Mi vagyunk a nagy csapat, a többiek pedig csak mellékszálak. Ha Jungkook nincs jelen, az lesz, amit mi mondunk, és ebbe belegondolni már most élvezetes.

- Hívni kellene valakit, aki kivágja azokat a fákat.

- Nem. Anyám elé nem temetünk senkit. Maximum a sírok mellett engedem meg. - szólalt fel Jungkook, Jin-re nézve, aki bólintott, majd felírta a jegyzetére. Bár már egyáltalán nem látszik rajta, de még mindig hiányzik neki, és siratja. Akkoriban, egy röpke pillanatra azt hittem, elegek vagyunk neki ahhoz, hogy fel tudja dolgozni ezt, és ne mardossa a bűntudat.

De már látom, hogy egy anya elvesztése, nagyon is komoly. Nekem persze nem volt az, de Jungkookot rettenetesen megviselte. Éjszakánként hallottam, ahogy visszafojtja a sírását, sőt, olyan is volt, hogy ott virrasztottam a tudta nélkül reggelig, az anyja sírja előtt. Ha eltűnt, és Jinnel nem találtuk, rögtön tudtuk, hol keressük, és általában mindig ott találtuk meg.

Most már tizennégy éves. Nem felnőtt, de a szellemi állapotát nézve már nem gyerek. Inkább a kettő között valami. A teste készen áll arra, hogy bárkinek be tudjon húzni egyet, de a reggeli mézes tejről még mindig nem szokott le, és stikában majszolja a csokis sütit. Rettenthetetlen maffia vezér jellem, nem? A kávét utálja, és egyáltalán nem forrófejű. Ő lesz az első ilyen jellemű főnök. És talán a legjobb is.

- Ideje lenne visszamennünk. - nézett ki az ablakon Jimin, mire mind a két fiú mellé szegődött. Így is kicsi a rés, amit ablaknak nevezünk, de így még inkább annak látszódott. Én inkább csak füleltem, és úgy szűrtem le, hogy a vendégek most készülnek elmenni. Ajtócsapódások, elköszönések hangja süvített a széllel, valamint Mr. Jeon beszéde. Valamiért irritál a hangja, pedig engem kifejezetten kedvel.

Lehet azért, mert azzal mutatkoztam be már az első alkalommal, hogy megöltem azt a lányt. Mai napig emlékszem rá. Arra az érzésre. Ami után nem vágyhatnék, mert rendszeresen szedem a gyógyszert, mégis minden alkalommal megborzongok, ha feljön a gondolataimba. A hang már nem kínoz, és nem sarkall ilyen tettekre, de az emlékeim visszakívánják azt a napot. ,,Csak még egyszer".

Egyesével leereszkedtünk a létrán, majd visszamentünk a házba. Mr. Jeon felszívódott, de tudtuk, hogy ez nem lesz sokáig így. Jin azonnal lefordult a konyha felé, hogy főzni kezdjen, elvégre a kisasszonyok ott lent, ma nem kaptak reggelit, és biztosan éheznek. Úgy volt hogy mi addig a nappaliban töltjük el az időnket, és majd utána megebédelünk, azonban meghallottuk, hogy Mr. Jeon épp lefelé tart a lépcsőn.

Mindannyian megfeszülve néztük a férfit, aki a fiára fókuszálva közelített meg minket, majd se szó, se beszéd, kikerült, és ajtót nyitott valakinek. Ez a valaki egy hölgy volt, de hogy rajta a ruháján kívül semmi sem volt eredeti, az is biztos. A melle akkora volt, mint két dinnye, a fenekét már meg sem említem, a haja kiszőkítve, az arca pedig.. Vajon a sok réteg smink alatt van neki olyanja? Hátborzongató.

- Gyere, Jungkook. - szólt fiának, aki azonnal az apja mellé lépett, és a luvnyával együtt felmentek a szobájába.

- Rosszat sejtek. Kurva rosszat. - csóválta meg Jimin a fejét, mire bólintottam egyet. Mr. Jeon nem ok nélkül mutatkozik egy olyan nővel, akit talán még megölni se lenne kedve, olyan.. Mű. De nem tehettünk semmit. Még csak fel se mentünk hallgatózni, mert attól féltünk, hogy ő kijön a szobából, és akkor kapunk a fejünkre, ha lebukunk. Kerek két órát vártunk a nappaliban, kételyek között, hogy vajon mi történhet ott fent.

Akkor se könnyebbültünk meg, mikor megláttuk, hogy Mr. Jeon ismételten elhagyja a házat, magával ráncigálva azt a nőt. Jungkook sehol. Mi pedig kérdés nélkül ugrottunk fel és futottunk egészen a szobájáig, mikor hallottuk, hogy tiszta a terep. Egy ismerős szituációt játszott le az elmém. Akkor is ez történt. Jungkook az apja szobájában, egyedül, mi pedig kint, próbálva valamilyen életjel adására buzdítani. Azonban most be volt zárva az ajtó. És nem mondott semmit.

- Berúgjam? - nézett rám tanácstalanul Jimin, mire megráztam a fejem.

- Hagyjuk most. Valahogy sejtem, mi történt, de arra nem akarok gondolni. - én is ugyanannyira be szerettem volna menni, mint ő. De nem lehetett. Jungkook nyilván direkt zárta magára az ajtót. Most mindössze annyit tehetünk, hogy várunk rá.

Jiminnek az esti órákban haza kellett mennie. Jó baráthoz méltóan kikísértem a kocsiig, bár lehet ő ezt inkább úgy fogta fel, hogy az utolsó perceket is kihasználom a piszkálására. Volt benne valami... Jin már a szobájában volt, elvégre a konyhában le volt kapcsolva a villany. Ellenőriztem a pince ajtaját, hogy biztosan be van-e zárva, majd felfelé vettem az irányt, mikor megláttam, hogy Jungkook szobájának ajtaja épp most záródott be.

Siettem, ahogy csak tudtam, nehogy megint bezárja, ám most nem is jutott ilyen az eszébe. Mikor beléptem a sötét helyiségbe, Kook már az ágy közepén ült, felhúzott térdekkel. Odaballagtam mellé, és lehuppantam az ágyra, amitől rugózni kezdtünk. Tudom, hogy lehetetlenség jobb kedvre deríteni, de én akkor is próbálkozok. Ez vagyok én.

- Emlékszel, mit mondtam, mikor meghalt az anyám? - kérdezte halkan, megtört hangon, mire bólintottam.

- Ennél már nem lehet rosszabb. - idéztem fel szavait.

- Lehet. - nézett rám. Szeméből valami olyan áradt felém, amitől a szívem menten összeszorult. Tudtam, hogy most mélyponton van, de még mindig nem akartam arra gondolni, ami történhetett. - A mai naptól kezdve.. Minden egyes lányt meg kell majd erőszakolnom, hogy ,,betörjem" őket. Apám ezért hívta azt a nőt.. - sóhajtott egyet, és elfordította a fejét. Megfogtam a térdén levő kezét, és igyekeztem elkapni a tekintetét, de nem hagyta.

- Nem kell folytatnod. Tudom, mi történt. - már csak a nő kinézetéből is megmondom, hogy minden nap felszedik az utcán a kanos kóbor férfiak. Az apja nem ismer kegyelmet, még a fia iránt se. Pont a legmocskosabb szukát kellett odadobnia neki? Bassza meg, még csak tizennégy éves! Egy kibaszott kölyök!

- Nem akarom ezt, Taehyung. Nem akarom bántani őket. - tenyerét felcsúsztatta a karján, ezzel teljesen elszigetelve magát mindentől. Úgy ült itt előttem, mint aki az öngyilkosságon gondolkodik. Ha nem ismerném, most komolyan félnék ettől. De tudom, hogy nem fogja megtenni. Amíg az apja él hajtani fogja a bosszúszomja. Engem viszont szétvet az ideg. Ráadásul elfelejtettem beszedni a gyógyszerem, így a sötét gondolataim megint kezdték elönteni az agyam.

- Magadra hagyjalak? - Jungkook a fülére helyezte a kezét, arcát a térdére hajtotta, és úgy bólintott. Megsimogattam kócos tincseit, majd elhagytam a szobáját. Lementem a lépcsőn, ki, egészen az udvar végéig, és hívtam magamnak egy taxit.