I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

47. I'm a preparation man

Reszketeg sóhajomra hátrált pár lépést, de még mindig felém szegezte a fegyvert. Biztos voltam benne, hogy éles, és meg van töltve, ezért elemeltem magam mellől a kezem, tekintetemmel pedig az övét tartottam fogva, nehogy máshova nézzen. Ujja ott virított a ravaszon, szándékai komolyak voltak. Mégsem lőtt.

- Nem tudom, mi a kurva isten folyik itt. - jelentette ki. Hangjában nem volt semmi dühre utaló nyom, nem úgy, mint a tekintetében. A kettő összeférhetetlen volt, ezért is bizonytalanodtam el. - Emlékszem mindenre. Azt hiszem. De már nem érzem azokat, amit régebben. - a szívem hatalmasat dobbant, mikor ezt kijelentette. Nem tudtam, hogyan kell értelmezni. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy ennek a beszélgetésnek az én költözésem lesz a vége. - Azt hiszem, összezavarodtam. - másik tenyerét felemelte, és mintha lenne benne valami, azt kezdte nézni. Nem volt biztos a testében.

- Miattam? - kérdeztem, de csak kérdő tekintetet kaptam válaszul. - Miattam érzed magad összezavarodva?

- Többek között. - felelte őszintén. - Az, hogy minden nap téged kellett megöljelek.. Talán az érzéseimet is megölte. - lehunytam szemeimet, állkapcsomat pedig erősen összeszorítottam, hogy ne sírjam el magam. Erősnek kell lennem, amilyen most ő is.

- Menjek el?

- Ne. - azonnal rávágta, ezzel teljesen ellehetetlenítve a helyzetet. Akkor mégis mit akar? Mi legyek neki? Mit tegyek vele? - Ha arra gondolok, hogy elmész, megfájdul a mellkasom. - mutatott egyenesen a szívére. - Azért is jöttem el Jungkookéktól. Hajthatatlanul az az érzés volt bennem, hogy látni akarlak.

- De nem bírod elviselni az érintésemet. Letennéd azt a fegyvert? - kérdeztem rá, a pisztolyra mutatva. Észbe kapva azonnal ledobta a pultra, úgy viselkedett, mint aki el is felejtette, hogy az a kezében van.

- Ne haragudj. Csak biztosítékként hoztam, hogy ha valaki meglátna. - vont vállat.

Lesütöttem a tekintetem, és immáron a földet bámultam. Az agyam leblokkolt, túlságosan bonyolult az a dolog, ami most Tae fejében kavarog. Nem tudom kibogozni, ezért nem értem, és nem is tudok mondani semmit. Várok, hogy ő nyisson, amit egy lépéssel tett meg, egyenesen felém.

- Talán csak.. Újra kéne kezdenünk. - javasoltam.

Árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát. Ahogy sóhajt egyet, majd tenyerét a nyakamra teszi, de nem szorít meg, még csak egy kicd
Sit se. Inkább végigsimított az erem vonalán, aztán elengedett, és tehetetlenül megrázta a fejét

Felemelte kezét, és pontosan előttem állította meg. Ugyan ezt tettem én is, majd ujjbegyeinket szépen lassan egymásnak toltam, míg végül a tenyerünk is összeért. Keze melegséget sugárzott, azt az érzést, amire egészen eddig vágytam, de nem ilyen kicsi formában. Ujjainkat összekulcsolta, és húzni kezdett maga felé. Nem moccantam magamtól, hagytam, hogy ő irányítson. Másik kezem a testem mellett volt ezért mikor fejem a mellkasa elér ért, én nem tudtam megölelni, ahogy ő tette. Pedig mennyire vágytam rá. Hogy magamhoz szorítsam. Az ő ölelése gyengéd volt, kedves, és talán kicsit személytelen. Mintha egy porcelán babához nyúlna. Nem akar durva lenni, ezért csak épphogy ér hozzám. De éreztem, hogy ez most nem miattam van. Neki nem esik jól az érintés, ezért nem akarja, hogy én is viszonozzam.

- Egyelőre csak hagyd, hogy én érjek hozzád. Ez így jó. - fejét az én fejem búbjára hajtotta, és sóhajtott egyet. Aprót bólintva adtam meg magam, majd lehunyt szemekkel élveztem ezt a kicsi közelséget, amit ad. Mielőtt elment, durva volt. Most, hogy visszajött, pedig már fájdalmasan gyengéd.

- Akkor most megyek aludni. Jó éjt. - mosolyodtam el, de amint elfordultam tőle, az arcom egy keserédes grimaszba torzult. Hogy lyukadhattunk ki ide? Itt vagyok egy lakásban egy megtört emberrel, ráadásul a szerepek most teljesen felcserélődtek. Eddig ő akart velem gyengéden bánni, időt adni nekem, most meg ő kérte, hogy tegyek így. Ezek után nem csókolhatom meg? Nem bújhatok hozzá? Meddig fog tartani ez az állapota?

A kérdések nem hagytak nyugodni, így egész este forgolódtam. Hallottam, amint Tae elhagyja a szobáját, lemegy a konyhába, és bekapcsolja a kávéfőzőt. Találkozni szerettem volna vele, mielőtt elmegy dolgozni, ezért lementem, de a lépcsőn megálltam. Ő nem akar látni. Akkor legalább benézett volna, hogy alszok e. Biztos nem fog feldobódni attól, hogy jó reggelt kívánok neki. Akkor meg minek strapálom magam?

- Oh, szia. - annyira elgondolkodtam, hogy észre se vettem, amint felém fordul, egy bögrével a kezében. - Kérsz kávét?

- Nem, köszönöm. - ráztam meg a fejem. - Nem iszok. - feltűnt, mennyire néz, de nem a szemembe, hanem inkább a testemre.

- Az az én ingem? - ekkor én is lepillantottam magamra. Kezemmel lejjebb húztam az ing végét, hogy nagyobb teret takarjon a combomból, és kicsit oldalra fordultam. Szégyelltem magam, hogy így jöttem le. Fel se tűnt, hogy este ezt kaptam magamra.

- Igen. Azt mondtad, aludhatok ebben. - válaszoltam, mire ő heves bólogatásba kezdett.

- Tudom. Még mindig jól áll. - kacsintott. Ajkaihoz emelte a kávét, és leült az asztalhoz, miközben elővette a telefonját.

Egyszerűen nem tudom hova tenni ezt az egészet. Most akkor pontosan mi baja van? Ha mindenre emlékszik, miért nem folytatjuk ott, ahol abbahagytuk? És vajon miért néz rám úgy, mint egy idegenre, miközben mégis melegséget áraszt felém? Taehyung eddig is bonyolult volt, de most még jobban összezavarodtam.

- Na jó, én megyek. Este jövök. - állt fel. Zsebre dugta a mobilját, letette a mosogatóba a bögrét, és a cipőjéért nyúlt, mikor kiért az előszobába. Nem tudtam ennyivel elengedni, ezért utána mentem, de mikor meg akartam fogni a karját, gyorsan elhúztam onnan, és a hátam mögé feszítettem.

- Taehyung! - szóltam neki, mielőtt faképnél hagyna, és lelépne. Kíváncsi tekintettel fordult vissza felém, és nézett firtatóan. - Ha.. Ha szeretnél valamit mondani, vagy valamiről mesélni, akkor én itt vagyok. Meghallgatlak.

- Tudom. - válaszolta tömören. Miután becsukta az ajtót, homlokom a kemény falapnak nyomtam, mintha érezném még a jelenlétét. Azt vártam, mikor omlok össze, ugyanis már a sírás kerülgetett, mégsem hagytam neki utat törni. Nem lehetek gyenge. Biztos meg fog oldódni ez a probléma is. Idővel.

----------------------------

Idő egy frászt! Én voltam a hülye, hogy hittem benne. Az egész hetes ellentmondás, miszerint meg akarom őt érinteni, legalább egy ölelés szinten, de nem tehetem, mert akkor ellök, egyszerűen szétszaggat.

Eddig együtt aludtunk, együtt keltünk, beszélgettünk, és szinte amíg itthon volt nem telt el egy olyan perc se, hogy valamilyen módon ne ért volna hozzám. Most meg semmi. Egy hete nem kaptam tőle egy árva ölelést, vagy egy arcra puszit se. És ez kezd bosszantani. Nem alacsonyodok le addig, hogy azt higgyem, jár valakivel rajtam kívül, mert nevetséges lenne. Taehyung képtelen szeretni. És sajnos kezdem azt hinni, hogy ez rám is vonatkozik. Az a férfi, aki évekkel ezelőtt volt, most visszatért belé. Engem csak dísznek tart, akivel elcseveg pár percig, aztán otthagyja.

Pedig én igyekeztem. Az egyetlen, amit megengedett, az az volt, mikor felemeltem a tenyerem, ő pedig összefonta az ujjainkat. Ennyi. Régebben azt mondta, nem tud nélkülem meglenni. Mikor együtt vagyunk, meg akar érinteni. Most én gondolom ezt, de már olyan szinten, hogy attól félek, egy éjszaka bemegyek hozzá, és az akarata ellenére leteperem. Nagyon hiányzik a közelsége. Teljesen elidegenedett tőlem, ami fáj a szívemnek, de az még jobban összetörné, ha valami olyat tennék vele, amit ő nem akar. Ami neki kényelmetlen. Ezért várok. Amíg csak képes vagyok rá...