I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

11. I'm a glass man

[Erőszakos cselekmény]

Kibaszottul ideges voltam. Az utakat jártam, miközben minden egyes nőt tetőtől-talpig végigmértem. Nem igaz, hogy nincs egy olyan, akinek látom az igazi arcát! - mérgelődtem magamban. Szinte minden mű rajtuk. Lehet, nem ezen a szakaszon kellene keresgélnem. Ha jól tudom, a bekötő út déli részére szokták kitenni a kezdőket. Azt az utat csak a fáradt sznob emberek használják, akik egész nap az irodában ülnek, és nincs idejük feleséget tartani, inkább minden másnap kurváznak. Ott biztos találok egy normálisat.

Négyesbe váltva szinte tövig benyomtam a gázt, amivel az autó nem igazán szimpatizált, de jelenleg amíg nem robban fel, addig nem érdekel, mivel baszom tönkre. Nagyon szerethet az öreg járgány, mert eddig a két hónaponta kötelező kerékcserén kívül semmi baja sem volt. Azokat se kellene ilyen sűrűn cserélgetni, ha normális ívben és sebességgel venném be a kanyarokat. De arra kinek van ideje, mikor szétbasz az ideg?

Egy fekete hajú lánynál álltam meg, aki valamivel messzebb kóborolt, mint a többi. Kétség sem fért hozzá, hogy azok a mellek a sajátja. Ő nem szégyellte, hogy nem akkora, mint a többieké. Ráadásul az össz smink, ami rajta volt, egy kis pirosító, valamint szempillaspirál. Néha még magamat is meglepem, mennyi mindent tudok a szépségápolási cikkekről.

- Szállj be. - vetettem oda neki, mikor behajolt az ablakon, ezzel felfedve nekem kebleit. Ruhája olyan rövid volt, hogy aki most lemegy mögötte, biztosan jó helyekre látna be.

- Csak ennyi? Meg sem kérdezed a nevem, hogy mennyiért dolgozok, vagy, hogy van e kedvem veled menni?

- Drága szívem, nem vagyok jó hangulatomban. Ez a munkád, nincs választásod, leszarom, mennyiért dolgozol, és duplát fizetek, ha befogod, és beszállsz a kurva kocsiba. - akkor szeppent csak meg igazán, mikor találkozott a tekintetemmel. Pedig a hangom és a modorom sem volt valami csalogató. Nagyot nyelve ült le mellém, és kötötte be magát. Én már akkor elindultam, mikor a másik lába is bekerült, így az ajtó menet közben csukódott be.

- Szóval, szépfiú. - felém fordult, lábait keresztbe tette, kezét pedig a combomra simította. Megkezdte a rutinját. - Mi a neved?

Elvettem a váltóról a kezem, és előhúztam a fegyverem, amitől úgy hátra hőkölt, hogy a feje közben nagyot koppant az üvegen. Kezével az ajtónyitót kereste, de én lenyomtam a kis pöcköt, amivel bezártam az összes ajtót.

- Három szabályom van. Te nem nyúlsz hozzám. Nem kérdezel. És soha senkinek sem mesélsz arról, hogy találkoztunk, vagy, hogy mit láttál. Különben megkereslek, és ezzel öllek meg. Érthető voltam?

- I..Igen. - felelte halk, remegő hangon, miközben messzire húzódott tőlem, és kezét az ölébe nyomta. Velem is csak a baj van, most még idegesebb lettem. Ennek nem lesz jó vége.

Beérve a lakásba, rögtön ledobtam az ágyra, majd mögé érve felhúztam csípőjénél fogva - így már pucsított nekem - és leszakítottam róla a bugyit. Nem igazán tetszett neki, hogy az anyag a húsába vágott, és ennek hangot is adott, de csak egy mélyről jövő morgással. Egyáltalán nem volt kedvem romantikázni... Ahhoz eddig sosem volt, ezért elővettem a síkosítót, és felgörgettem egy óvszert. Az kéne még, hogy összeszedjek valamit. Bár belőle pont nem nézek ki semmi ilyet.

- Várj! - fejét oldalra döntötte, hogy rám tudjon nézni, mikor megérezte, hova is öntöm a síkosítót. Nem vártam. Mérges voltam, és nem akartam ölni, ezért így kellett levezetnem. - Bassza meg! - kiáltott fel, mikor elmerültem a fenekében. Hátára tettem a kezem, és lenyomtam, hogy maradjon ott. Nem ficánkolt, de a lepedőt úgy markolta, mintha szét akarná szakítani. Mindjárt szétdurranok, és valljuk be, ez a legszűkebb hely, így azt gondolom, nincs szükségem magyarázkodásra.

Hamar rájött, hogy semmi esélye, ezért lenyúlt, hogy könnyítsen magán, ha már én nem adom meg neki a gyönyört. Betartotta a kérésemet, nem nyúlt hozzám, még csak nem is próbálkozott, pedig a farkam ott járt a keze mellett. Szerintem most gondolatban a pokolra kíván, és az utolsó dolga lenne hozzám érni. Nagyon helyes. Utáljon. Féljen tőlem. Sikítson nekem.

Látni akartam az arcát, mikor elélvez. Az a fájdalom, amit én adok neki, és az élvezet, amit az ujjaival ér el olyan kombinációt adhat a kifejezésének, amiről talán nem is tudom, hogy létezik. Látni akarom!

Megfordítottam, szétnyitottam a lábát, majd fölé magasodva dugtam tovább. Szemei le voltak hunyva, arca hol fájdalmas, hol élvezettel teli grimaszba fordult.

Nem én irányítottam a testemet, így nem tehettem arról, amit épp csinálok. Ahogy gyorsultam, tenyerem megtalálta a lány nyakát. Nem zavartatta magát, egyik keze a mellén, másik az ölén volt. Egészen addig, amíg el nem kezdtem erősebben szorítani. Kezeit hirtelen az enyémre emelte, körmeit a karomba vájta, és tátogva, könnyáztatta arccal próbált némán könyörögni. Hasztalanul.

A beteljesülés határán lehunytam a szemem, és csak arra figyeltem, hogy én megkapjam azt, amit akartam. Már most sokkal nyugodtabb voltam, mint mikor elindultam. Löktem még párat, miközben két kézzel szorítottam vékony nyakát. Számon vettem a levegőt, szinte ziháltam.

Azonban ahogy kezdett kiélesedni a kép, kíváncsi lettem, vajon mi volt az a reccsenő hang, amit az imént hallottam. Akkor nem foglalkoztam vele, mert arra koncentráltam, hogy minél előbb elsülhessek, de most, hogy visszagondolok, ismerős hang volt.

Lenéztem a lányra, akinek feje oldalra bicsaklott, szemeiből egy könnycsepp gurult le, miközben meredten nézett a semmibe, enyhén elnyílt ajkakkal.

Annyira szorítottam, hogy eltörtem a nyakát... Próbált ellenkezni, aminek nyomai most csípik a karomat, de én nem vettem észre. Megöltem őt a saját kezemmel.

Többször is megnéztem a pulzusát, de már minden hiábavaló volt. A mentősöket nem hívhattam, hiszen ha nem tudják megmenteni, akkor átadják a rendőröknek, és megtalálják rajta az ujjlenyomatomat.

Bezártam az ajtómat, és visszaindultam a birtokra. A szívem egyre hevesebben vert, pedig nem féltettem magam. Bármikor ki tudom magyarázni a helyzetet, a rendőrökkel pedig alapból nem állok szóba. Azokat megölöm.

Szerencsére még mindenki ébren volt, mikor bementem. Yoongi, bár eléggé morcos képet erőltetett magára, mégis Jin és Jungkook társaságában ült, a telefonját nyomkodva. Mind rám néztek, mikor meghallották, hogy itt vagyok, én viszont csak Yoongira nézve, biccentettem egyet felé. Értette, mit akarok, rögtön elém jött. Nem akartam, hogy Jungkook hallja, ezért kimentem az udvarra, és odanyomtam kezébe a kocsi kulcsomat.

- Most mutasd meg, hogy mit tudsz. Ezen a címen találsz egy halott lányt. Nem érdekel hogyan, és mibe kerül, de tüntesd el úgy, hogy senki se lásson meg, és soha ne találják meg a testét. - ő a tökéletes tag. Kérdés nélkül indult el a kocsi felé, és hajtott el a sötét éjszakában.

- Taehyung.. Mit tettél? - Jungkook ott állt mögöttem, közvetlenül az ajtó mellett. Kezeit keresztbe fonta, és szigorú tekintettel pislogott rám.

- Rosszabb vagyok, mint az apád. - jelentettem ki. Nem hazudhatok neki, pláne, ha már nem figyeltem rá, és meghallotta. - Megöltem egy lányt, miközben alattam volt. - remélem a drága Jungkook nem szűz már annyira, hogy ki kelljen mondanom.

Ismételten sikerült meglepnie. Nem üvöltötte le a fejem, nem is baszott le halkan, csak leengedte maga mellé a kezeit, és közelebb lépett hozzám. Arcomra helyezte a kezét, de csak azért, hogy le tudja húzni a szememet.

- Nem szeded a gyógyszert, igaz?

- Talán egy kicsit erősebb kellene, hogy meg is állítson.

- Szólok Hoseoknak. - vágta rá rögtön. Igazán megkérdeztem volna tőle, hogy ha az apját utálja ezért, akkor most rám miért néz még mindig ugyan azzal a tekintettel. Mint egy értékes emberre. Mint egy barátjára.