I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

46. I'm a nothing man

Miután Yoongi hazavitt, nem volt hajlandó egyedül hagyni. Természetéből adódóan meg se kérdezte, hogy bejöhet, vagy, hogy maradhat-e, de ezen már meg sem lepődtem. Leült a konyhába, és elkezdett telefonozni, azonban ezzel nem tudott megtéveszteni. Valójában minden egyes mozdulatomnál éreztem a tekintetét, ahogy figyel, de amint oda néztem, rögtön elfordult.

Valójában jól esik, hogy velem marad, még ha parancsra teszi is. Nem beszélget velem, de lehet, most nem is arra lenne szükségem, hogy kiadjam magamból. Egyáltalán van valami, amit ki tudnék? Hisz mindenki ott volt, mindenki tud róla. Szerintem egyik sem olyan hülye, hogy ne venné észre rajtam azt, hogy magamat hibáztatom. Csak nem mondják. Nem akarnak vitatkozni, ahogy én se.

- Figyelj, Yoongi. - fordultam hozzá. A konyha immáron teljesen készen van, mindent áttörölgettem, elmosogattam, és felmostam. - Köszönöm, hogy eddig itt voltál, de kezd esteledni. Nyugodtan menj haza.

- Nem gondoltam, hogy itt maradok éjszakára. - kötötte az orrom alá, egy gonosz vigyorral az arcán. Kicsit azért meglepett, ugyanis nagyon ritka, hogy mosolyog, bármilyen formában. - Csak meg akartam várni, hogy végre megszólalj. Nem akarom, hogy te is depressziós legyél, aztán megpróbálj öngyilkos lenni.

- Nem fogok. - ráztam meg a fejem. - Az nem az én műfajom. Úgyhogy menj, és legyen szép éjszakád. - mellé álltam, ezzel szemléltetve, hogy meg kéne mozdulnia. Értette a burkolt célzásomat, felállt, majd kikerülve kiment az ajtón, és csak a kocsiból köszönt el, abban reménykedve, hogy nem fogom hallani. A maga módján ő is foglalkozik a többiekkel, csak néha ezt nem vesszük észre. Elég nagy lehet a büszkesége.

Leültem a kanapéra, és oldalra dőlve kényelembe helyeztem magam. Azt gondoltam, végre van egy kis nyugtom, nem kell azon agyalnom, hogy Yoongi melyik testrészemet nézegeti, ám amint lehunytam a szemem, megcsörrent a telefonom. Ideges fejjel vettem ki a zsebemből, de ez az érzés rögtön elszállt, amint megláttam, hogy ki is hív.

-,,Na mi van, meghalt a barátod?" - szólt bele Ryan.

- ,,Neked is szia. Igen, jól vagyok, csak kicsit sok dolog történt mostanában, otthon mizu?" - daráltam le neki, hogy észrevegye magát. Megköszörülte a torkát, és végre rendesen köszönt, majd odabiggyesztett egy ,,jó hallani a hangodat" de cseppet sem volt hihető. Ő nem az a nyálas fajta, aki ilyeneket mondd a húgának. - ,,Honnan veszed, hogy Tae meghalt?"

- ,,Láttam a hírekben"

- ,,És miért nézed a koreai híreket?" - háborodtam fel, mire ő csak jóízűen felnevetett.

- ,,Örülök, hogy még mindig ugyan olyan pukkancs vagy. A balesetben rengeteg külföldi is megsérült, így a hír ide is eljutott."

- ,,Oh". - böktem ki. Ennyi eszem nekem is lehetett volna.

Oldalra fordultam, hogy a telefont az arcomra tehessem, így a kezeimet le tudtam lógatni

- ,,Valójában Tae nem halt meg. Csak.. Kellett egy ürügy, hogy ne keressék többet."

- ,,Ennyivel nem úszod meg. Mit keresett a barátod az elmegyógyintézetben?" - csezd meg Ryan! Tudhattam volna, hogy nem hagyja annyiban. Már nem is tudom, hol volt az eleje, ezért elkezdtem neki onnan mesélni, hogy Tae meglátta az anyját a tévében, akinek már halottnak kéne lennie. Nem szólt bele, nem állított meg, és nem kérdezgetett közbe.

Hagyta, hogy ússzak a gondolataimmal, és úgy meséljem el, ahogy én akarom. Csakis utána sóhajtott egy nagyot, mikor elcsendesedtem, és vártam, hogy végre reagáljon valamit. Bár azon se lepődnék meg, ha bealudt volna.

- ,,Ez kemény." - komolyan? Csak ennyi? Azért tőled többet vártam, drága bátyám. - ,,És még mindig furcsán viselkedik?"

- ,,Hoseok szerint idő kell neki. Ezért is jöttem el. Hogy legyen ideje gondolkodni" - többek között azért is, mert ellökte a kezem, és én ezt úgy értelmeztem, hogy jelenleg nincs rám szüksége. De ezt nem fogom pont neki elmondani, mert férfiből van, és úgy se értené meg. Ezt maximum Ryung-nak mondanám, aki talán tudna is segíteni, de jelenleg ő mindenkit utál abból a házból. Mikor kerültünk ilyen patthelyzetbe?

---------------

Képtelen voltam felmenni a szobájába. Az ágy talán még mindig az ő illatában úszik, amit én most nem szeretnék érezni. Csak fájdítaná a szívem, hogy nincs itt. Ezért kihúztam a kanapét, és ott dőltem le. A tévét beállítottam, hogy pontosan másfél óra múlva kapcsoljon le, én pedig egy bögre kakaóval elkényelmesedtem a párnák között.

Nem igényeltem a nyálas sorozatokat, ezért egy sci-fi filmet kezdtem el nézni, ahol egy eléggé vicces stílusú űrlény lejön a földre. A neve Paul, és iszonyatosan szeret káromkodni. Akárcsak Yoongi. Mindig ő jut róla eszembe, ha kiejt a száján egy szitokszót.

Érdekelt a film, ezért végignézte. Pont a végén kapcsolt ki a tévé, mintha csak arra várt volna, hogy bejátsszák a reklámot. Elégedetten fordultam oldalamra - mivel tetszett a vége -, és hunytam le a szemem, azonban aludni már nem tudtam. Forgolódtam, megfordultam, de sehogy sem volt jó. Megpróbáltam félig lógni, hason, háton feküdni, sőt, a lábaimat még a háttámlára is feltettem, hátha az segít, de nem lett jobb. Álmosnak álmos voltam, mégsem aludtam.

Talán hajnali egy lehetett az idő, mikor hallottam, hogy valaki bedugja a kulcsot a zárba, és bejön az ajtón. A testem megfagyott, még levegőt venni se mertem, annyira megijedtem. Meg akartam nézni, ki ez, de féltem, ha megmozdulok, akkor azt meghallja.

A konyha felé indult, ezért lassan feltoltam magam. Alakja ismerős volt, mégis megvártam, hogy kapcsoljon villanyt. Hátulról is bármikor felismerném Taehyung-ot, ezért megnyugodva szálltam le a kanapéról, és indultam el felé. Nem tudtam eldönteni, hogy megszólítsam, vagy megérintsem. Nem akartam megijeszteni, de mind a két módszerrel azt fogom elérni, ezért inkább a megszólítást választottam.

- Taehyung. - suttogtam nevét, hátha elkerülhetem az ijedt ábrázatát, ahogy felém fordult. Nos, azt elkerültem.. Azonban a dühös tekintetét, és a pisztoly csövét, ami egyenesen a mellkasom irányába szegeződött, már nem.