I'm a peril man [Kim Taehyung ff.] - Befejezett

1. I'm a found man

Jungkook pov's

Így visszagondolva, a történetünk ott kezdődött, mikor megtaláltam őt. Nagyjából tíz éves lehettem, míg ő már tizenkettő. Mai napig emlékszem arra a pillanatra, mikor megszólítottam...

A sötét utca csendje volt a menedékem. Apámat elviselni egyszerűen már lehetetlenség volt, és egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy nem fog menni. Még tizenkét évig ezt csinálni.. Nőket rabolni, kínozni, és gyilkolni.. Hol van már a vége? És miért kezdődött el?

Ezekkel a gondolatokkal sétáltam az út kellős közepén. Egy lélek se volt az utcán, se egy autó, így nem féltem, hogy elütnek. Talán még jobban is járnék a halállal. De nem lehet. Amíg ott van nekem anya, addig nem hagyhatom el azt a házat. Szeretném őt megvédeni, de mit tehetnék? Utálom bevallani, de gyerek vagyok még, és gyenge.. Amik miatt már sokszor kaptam apámtól. De inkább engem bántson, mintsem anyámat.

Ahogy haladtam visszafelé, nagyot sóhajtottam. Felnéztem a házakra, ahol még égtek a villanyok. Elképzeltem, milyen egy boldog vacsora, egy könnyed délután, vagy egy kirándulás. Milyen jó lehet normális embernek lenni, távol a maffiától. Engem már akkor is utáltak, mikor megszülettem. Apám nem is akarta, hogy anyám megszüljön, ott helyben megölt volna, ha az orvos nem mondja el neki a tényeket, miszerint még nem tudjuk, hogy lány, vagy fiú. Ha nő lettem volna, most nem járkálnék itt. Azonnal megölt volna, ahogy anyámat is. Ő volt az, aki nem engedte megröntgeneztetni magát, nehogy az legyen, hogy még a méhében megöl az apám. Idilli család nem?

A kihalt utca csendjét hirtelen egy hangos női sikítás zavarta meg, ami egy pillanat alatt elhallgatott. Nem tagadom, megijedtem, mert a hang a sötét utca mélyéről jött, ahova egyedül még csak benézni se merek. Most azonban kivételt kellett tennem, mert valakinek segítségre volt szüksége.

A hang irányába futottam, míg el nem értem a tetthelyet. Még a vér is megfagyott az ereimben, mikor megláttam egy talán velem egykorú, vagy kicsivel idősebb fiút. Ruháiból csöpögött a vér, kezében egy kés tartott, a nő pedig, akit hallottam holtan feküdt előtte, vérbe fagyva.

A fiú nem nézett rám, egészen addig, amíg a közelébe nem értem. Kését a még tisztán maradt ruha részével megtisztította, majd visszatette a tokjába, és a farzsebébe csúsztatta.

- Mit tettél? - kérdeztem egyelőre halkan. Nem tudom, milyen állapotban van, és mi lesz a következő lépése. Lehet, engem is megpróbál leszúrni, vagy itt helyben összeesik.

- Megöltem. - jelentette ki elhidegült hangon.

- De miért?

- Mert ezt mondta. - rántott vállat, és nézett rám. Valamiért nem találom veszélyesnek, pedig most ugyan azt csinálta, amit apám szokott. Itt helyben meg kéne ölnöm, vagy hívni a zsarukat, hogy a börtönben rohadjon meg, amiért bántott egy nőt.

- Ki? - kérdeztem vissza, miközben a háta mögé néztem. Rajtunk kívül senki se volt az utcán, vagy a közvetlen közelünkben, a fülében pedig nem látok semmilyen kommunikálásra szánt eszközt. A fiú válasz helyett a fejére, jobban mondva a halántékára mutatott. A belső hangok mondták neki, hogy öljön?

Sóhajtottam egyet, és csípőre vágva a kezem végignéztem az ábrázatán. Úgy nézett rám, mint aki várja a következő kérdést. Nem próbált meg elmenni, vagy engem is bántani. Nem értettem őt, és szerintem ő sem engem.

- A szüleid tudják, hogy itt vagy?

- Őket is megöltem. - vont ismét vállat, mire egy halvány mosoly kúszott az arcomra. Ha én is megölhetném az apámat, nem kéne ennek így lennie. Nem kéne anyámnak szenvednie, és a nőket is elengedhetném a pincéből.