Egymás ellen (Marvel ff.)

Chapter 32

- Lisa! Lisa, nem hagyhatsz itt engem! – hallok meg egy tompa, kétségbeesett férfi hangot és próbálok megemelni a kezem, de egyáltalán nem érzem, hogy bármerre is mozdulna a végtagom, így feladva az igyekezetemet újra lehunyom a szemeim visszasüllyedve a gondtalan feketeségbe.

(...)

Jesszus, mi ez az idegesítő csipogás? Olyan ismerős, mégsem tudok rájönni pontosan honnan.

- Lisa, ébredj fel kérlek. Semmi vagyok nélküled – hallok meg egy kedves hangot magam mellől, így óvatosan kinyitom a szemeim s meglátom magam mellett Pietro-t lehunyt szemekkel. Hogy hogy itt van?

- Hahó, Szélvész – szólalok meg erőtlenül, de úgy látszik elaludt a székben. Rettenetesen néz ki szegény. Karikások és pirosok a szemei. Kicsit mintha fel is lennének dagadva.

- Lisa! – nyit be nagy robajjal Strucker és az éles fény, ami bejut bántja a retinám, de azért még mindig nyitva tartom a szemhéja. Annyit sajnálok, hogy Pietro is felkel erre.

- Mit akar Monokli? – kérdezem gyorsan kitalálva egy gúnynevet neki.

- Örülök, hogy végre felébredtél. Ideje volt már.

- Mi történt? – értetlenkedek.

- Súlyosan megsérültél. Valaki összevert téged – mondja el a lényeget a mellettem lévő fiú ideges hangon.

- Én nem emlékszek ilyenre.

- Persze, hogy nem. Csodálkozom, hogy ilyen hamar felkeltél. Csak három napja fekszel itt – nevet fel Strucker – Pihengess még – biccent majd kimegy a szobából.

- Mióta vagy itt mellettem? – fordítom a fejem a szöszke felé.

- Amióta visszahoztak a műtőből. Nagyon aggódtam érted – hajtja le a fejét szégyenlősen, amitől legszívesebben elolvadnék.

- Bárki is volt, már nem bánthat – mosolygok rá kedvesen.

- Csak tudjam meg, hogy ki tette. Nem fogja megköszönni a bosszúmat – sziszegi, mire megszorítom a kezét.

- Hűtsd le magad Szélvész – kuncogok – Édes vagy, de jobban érzem magam. Koncentrálj erre – nézek szemeibe és kiszedem a karomból az infúzió tűjét.

- Mit csinálsz? – pattan fel mikor én is felállok – Még nem vagy jól – akar visszatolni, de nem hagyom.

- Pietro, jól vagyok. Kicsit gyorsabban tudok regenerálódni a tűz miatt – mosolygok.

- Legközelebb ne ijessz rám ennyire – ölel magához szorosan én pedig megteszem ugyanezt.

- Nem foglak, ígérem – suttogom a hátát simogatva.

- Menjünk vissza a helyünkre – vezet ki a folyosóra.

- Mitől védsz ennyire? – kérdezem mikor már harmadjára állít meg, mert valami neszt hall.

- Nem akarom, hogy bajod essen megint – fordul felém.

- De levegőre szükségem van – jegyzem meg halkan, mire hirtelen a gyorsaságát kihasználva a falhoz taszít.

- Rám miért nincs ennyire szükséged? – kérdezi csendesen lehunyt szemekkel, miközben megtámaszkodik a fejem mellett a bal kezével .

- Ki mondta, hogy nincs?

- Akkor van?

- Nem akarsz végre megcsókolni? – kérdezem hevesen dobogó szívvel, s mélyen belenézek a gyönyörű jégkék szemeibe.