Egymás ellen (Marvel ff.)

Chapter 88

- Ah! Tante Nora! Es tut weh! (Áh! Nora néni! Ez fáj!) – jajdulok fel minden egyes tűszúrás után, amivel tintát juttat a bőröm alá. Talán, ha tetoválógéppel csinálná kibírnám hang nélkül, de így, hogy egy darab tűvel csinálja lassú lépésenként teljesen megőrülök.
- Sei nicht laut, weil es besser wehtun wird! (Ne légy hangos, mert jobban fog fájni!) – szól rám és kicsit mélyebbre nyomja az éles tárgyat, mire felszisszenek.
- Wann sind wir fertig? (Mikor leszünk készen?) – kérdezem újabb fél óra elteltével.
- Die Hälfte ist fertig. (A fele kész van.) – mondja, majd enged felállni – Schau in den Spiegel. (Nézz a tükörbe) – mutat a falon lógó tárgyra erre pedig odafordulok.
- Ist das Yggdrasil? (Ez az Yggdrasil?) – ámulok el és közelebb megyek.
- Ja, das ist! (Igen, ez az!)
- Wohin gehen wir? (Hová megyünk?) – kérdezem aggódó arccal.
- Odin wird schwächer. Der Ragnarök nähert sich. (Odin egyre gyengébb. A Ragnarök közeledik) – néz rám Nora kifejezéstelen arccal, majd megpaskolja a fekhelyemet jelezve, hogy folytatnunk kell tetoválást.

Nagyjából újabb 5 óra múlva elkészül még két ág a kilencből.
- Ich mache morgen weiter, aber du musst hier schlafen. (Holnap folytatom, de itt kell aludnod) – utal a kényelmetlen matracra.
- Dann übst du Englisch! (Akkor gyakorold az angolt!) – mondom komoly hangon.
- Rendben – vált át az említett nyelvre, mire ledöbbenek milyen jól beszéli.
- Azta, nem hittem volna, hogy ilyen jól megy.
- Volt időm gyakorolni, amíg nem voltál itthon – von vállat – Aludj, most! – parancsol rám.
- Jól van na! – hunyom le a szemeim és megpróbálok elaludni.

Egy hatalmas tisztáson ébredek fel. A süvítő szél majdnem felkap engem is a tisztásról a többi lehulló színes falevelekkel együtt.

-Hahó! Van itt valaki? – kiabálok a messzeségbe, mire megjelenik előttem egy alak, akitől egy kicsit megijedek.

- Ne aggódj, csak én vagyok. Logi – nyugtat meg és megfogja a karom.

- Jesszus, jéghideg vagy!

- Nem, nem vagyok csak a fejedben vagyunk és érzéketlen a bőröd a meleggel szemben – magyarázza komoly hangon.

- És miért vagyunk megint itt? – értetlenkedek.

- Nem tudom – rázza meg a fejét.

- Nézd! – kapom fel a fejem mikor megnyílik előttünk a fű egy kis ösvényt fedve fel.

- Azt hiszem mennünk kellene – suttogja aztán lassan el is indulunk az úton az erdő felé.

Egy ideje már sétálunk egyre beljebb a rengetegbe.

- Szerinted is egyre sötétebb lesz vagy csak én vagyok ennyire paranoid? – kérdezem ide-oda kapkodva a fejemet.

- Nem vagy egyedül – suttogja vissza Logi, majd egy hirtelen kiáltással eltűnik mellőlem.

- Logi! – próbálom elkapni őt, de túl későn reagáltam – Ez meg mi? – takarom el a szemem, mikor a gödörből egy fehéren fénylő valami száll fel.

- Kövess! – hallok meg egy halk női hangot, mintha mindkét fülembe suttogna valaki.

- Mi a...? – lepődök meg, ahogy elindul a fényecske előre, viszont már csak kíváncsiságból is követem azt és megpróbálom néhányszor elkapni, ami nem sikerül. Egyszer csak azt veszem észre, hogy már sehol sincs az a kis ösvény, ami eddig vezetett csak. Vagyis vissza oda, ahonnan elindultam, a tisztásra. Teljesen másnak tűnik, mint elsőre. Az erdő már teljesen ledobta tarka ruháját, a szél dühöng s fákat dönt ki a helyéről az ég alja pedig gyász kosztümbe öltözött. Úgy látszik az előző látogatás a vihar előtti csend volt.

A távolban a sötétet egy hatalmas villanás töri meg, amit egy velőtrázó mennydörgés követ.

-Gyönyörű – suttogom és földbe gyökerezett lábakkal nézem a távolban lévő felhőkből zuhogó vízcseppeket, amik egy közelebb érnek hozzám, így jobbnak látom, ha elindulok keresni egy biztonságos helyet. Hátat fordítok hát a rétnek és a térdig érő fűben indulok vissza az erdőben. Egy ideig mendegélek a fák között, amikor egy sziklafal az utamat állja. Ormótlanul magasodik felém, s már a legtetejét nézve is megszédülök.

- Keressünk valami barlangot – mondom magamnak, s újra magam elé nézve észreveszem a fehér kis fénylő valamit a távolban. Futni kezdek utána, hogy elkapjam, de az elbújik egy repedésben. Akarva-akaratlanul, de követem oda is, mivel elég szélesnek gondolom a rést.

- Gyere vissza – sziszegem, ahogy nagy nehezen átpréselem magam a távolabb lévő sziklák közt, de nem hiszek a szememnek, mikor elém tárul a látvány. Ez egy cseppkőbarlang! Ennél nem is lehetnék boldogabb. Olyan régóta szerettem volna eljutni egy ilyen helyre és most.... Itt vagyok! Óvatosan érintem meg az első, hozzám legközelebb lévő mészkövet, miközben elhaladok mellette térdig gázolva a kristálytiszta, de jéghideg vízben.

Ahogy egyre beljebb jutok a barlangba úgy lesz egyre magasabb a folyadék szintje, végül pedig le is kell buknom alá, ha tovább akarok menni, ezért nagy levegőt véve elmerülök és lefelé kezdek úszni. Egy idő után érzem a lassan bekövetkező oxigénhiány okozta fulladás előjeleit, amitől ha lehet csak meg gyorsabbra veszem a tempózást, s végül egy barlangban lyukadok ki fejjel lefelé.

- Mi az ördög? – esik le az állam aztán nem sokkal később végre hat rám a gravitáció és leesek a vízből.

- Hol vagyunk? – jelenik meg mellettem Logi újból.

- Azt hittem örökre eltűntél! – ölelem át szorosan.

- Ne aggódj! Nem fogok csak úgy elmenni – nevet fel.

- Rendben, de hol vagyunk?

- Gondolom egy barlangban – mondja ki a nyilvánvalót, mire szemet forgatok.

- Ott egy kijárat – indulok el egy újabb rés felé, de most én zuhanok le valahová.

A lyuk, ahol landoltam tele van kivájt helyekkel, amikben csontvázak fekszenek.

-Lisa, jól vagy? – ordít le nekem Logi

- Igen! Azt hiszem egy kriptában vagyok! – kiabálok vissza.

- Tudsz keresni egy másik... – halványul el a hangja.

- Keress meg! – hallom meg megint a külön kis suttogást, így elindulok a föld alatti helyiségben.

Előre felé haladva egyre több elágazás tűnik fel, de sehol nem merek elfordulni, hogy ne tévedjek el sehol sem. Egy négyes kereszteződésnél végül mégis muszáj vagyok megtorpanni.

-Erre gyere! – suttogj megint a hang és abba az irányba nézek. Valami fény villog a folyosó végén, így elindulok arra. Ahogy közelebb érek rájövök, hogy végig az a fehér kő beszélt hozzám. Mikor végre sikerül beérnem az újabb kriptába rengeteg földön heverő csontvázon kell átlépegetnem, majd egyszer csak a talpam alatt lenyomódik egy szikladarab, mire egy állvány emelkedik ki egy koronával a tetején.

- Megtaláltad – száll le a helyére a legalsó részre, ami hogyha felvenném az orromnál lenne.

- Vegyél el! – suttogja tovább, mire azonnal az ékszerért nyúlok, de egy szempillantás alatt elönt valami rettentő éles fény.

Levegőt kapkodva ülök fel a kényelmetlen matracon, ahol tegnap este elaludtam, annyi különbséggel, hogy most az oldalamon fekszem a hasamhoz szorítva valamit ami marhabőrbe van tekerve. Óvatosan kibontom, s azt a koronát látom meg, amit az álmomban is megfogtam egy fehér kővel benne.