Egymás ellen (Marvel ff.)

Chapter 58

- Lánglány? Itt vagy még? – csettint az arcom előtt párat Pietro.
- Persze, csak egy kicsit elbambultam – suttogom és felemelem a fejemet – Miről is volt szó? – kérdezek vissza.
- Csak arról, hogy milyen jó, hogy felébredtél – törölgeti a szemét Jess.
- Azt hittük tényleg meghalsz – suttogja Hamza – Misa azt mondta, hogy a halálod dátuma megváltozott a mai napra. Szegény nagyon megrémült. Sosem lennék a helyében.
- Tudom, senki más sem – halljuk meg a koreai lány hangját.
- Magunkra tudnátok hagyni? – nézek körbe, mire némán bólintanak és lassan kimennek.
- Ne halj meg – kapok egy puszit Szélvésztől és ő is elhagyja a termet, majd becsukja az ajtót.
- Örülök.... – kezdek bele, de Misa fogja magát és szorosan megölel.
- Azt hittem meghalsz – folynak könnyek az arcán, majd a nyakamon végzik.
- Egy kicsit több kell, hogy eltegyen valaki láb alól – kuncogok és simogatni kezdem a hátát – Élek és ez a lényeg – tolom el kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. – Jó, hogy itt vagy – ölelem át újra.
- Ms. Müller – jön be Vízió – Jó híreim vannak. Vissza is mehet tanulni. Nem maradtak maradandó károsodások – nézi meg a kórlapot, majd mosolyra húzza az arcát.
- Ebből csak az utóbbi jó hír – forgatok szemet – Nem akarok bejárni matekra – emelem a plafonra a tekintetem, mintha segítséget kérnék az istenektől.
- Én segíthetek, ha szeretnéd – mosolyodik el Vízió.
- Annak nagyon örülnék, köszönöm – biccentek.
- Én délután ráérek.
- Én is. Találkozzunk az aulában – mondom kedvesen.
- Ott leszek – biccent és távozik.
- Kedves tőle, hogy korrepetál.
- Igen, tényleg az.
- Lánglány? – suhan vissza Pietro – Szeretnéd, ha hoznék neked ruhát? – kérdezi kedvesen, mire csak bólintok.

Pár perc múlva a szőkeség visszatér ruhákkal a kezében.
- Köszönöm – mosolyodok el. Misa már elment, mielőtt Pietro ideért volna.
- Felöltözhetek? – kérdezem halkan.
- Persze, nyugodtan – ül le az egyik székre vigyorogva.
- Akkor kimész?
- Láttalak már meztelenül is – vonja meg a vállát.
- Lehetetlen vagy – suttogom és átveszem a ruhát, amit hozott, miközben ő párduc tekintettel néz rám.
- Gyönyörű vagy – áll fel és a derekamra teszi a kezeit.
- Te pedig magas – nézek fel rá, mire halkan felnevet. Őrülten szeretem.
- Uhm, remélem nem zavartam meg semmit – szólal meg mögöttünk Mark.
- Oh, mi csak.... Beszélgettünk – lépek hátra.
- Miért jöttél? – kérdezi Pietro.
- Csak beszélni szerettem volna Lisa-val. Brook-ról lenne szó – néznek egymás szemeibe, majd a kedvesem bólint.
- Akkor megyek – ad egy csókot és elviharzik.
- Mi történt Mark? – kérdezem kedvesen.
- Semmi jó – sóhajt – Eljössz velem sétálni?
- Persze, de mondd el mi a baj – kérem tőle aggódva.
- Szóval akkor te még nem tudod? Azt hittem Brook neked fogja elmondani először – indulunk el a hátsó kijárat felé.
- Nem, igazából, szinte nem is volt bent. Jobban mondva alig.
- Rendben. Az történt, hogy júniusban egyszerűen besokaltam Carter-től és otthagytam – mondja szomorúan.
- Szakítottál vele? – nézek fel rá.
- Igen – mondja, mire vállon verem.
- Auch! Ezt mégis.... Jó nem kérdezem meg.
- Jobb is – mondom komolyan.
- Arra gondoltam, hogy segíthetnél nekem.
- Én? Nekem van barátom!
- Nem úgy – hisztizik nálam is jobban, mire meglepődök.
- Hanem? – vonom fel az egyik szemöldököm.
- Össze akarok jönni Jessie-vel – mondja ki – Túltettem magam Brook-on és készen állok egy új kapcsolatra – von vállat mosolyogva.
- Te és Jessica? – esik le az állam – Hát, beszélek vele, de nem ígérhetek semmit – húzom el a szám.
- Köszönöm – paskolja meg a vállam.
- Nincs mit – biccentek aztán elválnak útjaink.

A következő pár hétben leginkább lassú lángra veszem magam a szobámban gubbasztva és csak az órák miatt mozdulok ki vagy, ha éppen éhes vagyok. A mai este is ilyen. Már kevesebben vannak, mivel aki tud az pénteken rendszerint hazamegy én persze kivétel vagyok. Gyorsan körbe nézek a nyitott ajtón, hogy jön e valaki. Szerencsére nem, mondjuk hajnali egykor ki az az őrült, aki még fent van. Nyilván én! Ki más? Miután halkan becsuktam magam után az ajtót átkapcsolok Mission: Impossible módba és szorosan a fal mellett osonva jutok ki az ajtóig, aminek megolvasztom a zárját.
- Miért nem nyitod csak úgy ki? – jelenik meg mellettem Mr. Barnes és mielőtt teljesen tönkre vágnám az ajtót gyorsan kinyitja, de ez nem változtat a tényen, hogy a szívinfarktust hozta rám.
- Nem tudtam, hogy nyitva van – szuszogom.
- Gyere – enged ki maga elé, így kilépek a friss levegőre.
- Hogy hogy ébren van, uram? – kérdezem kíváncsian.
- Lisa, négy éve ismerjük egymást. Megtennéd kérlek, hogy tegezel? – kérdezi komoly arccal, de a pajkosság ott csillog a szemében.
- Elnézést – kuncogok.
- Egyébként nem tudok aludni és gondoltam kiszellőztetem a fejem.
- Értem.
- És te? Nem kellene aludnod?
- Van időm aludni a szobámban.
- Tényleg alig lehet téged látni. Mi történt?
- Csak nem akarok még inkább közutálat tárgya lenni. Ha nem teszek semmit, nem is lesz miért rólam beszélni.
- Akkor is ki tudnak valamit találni, ezt hívják pletykának – nevet halkan.
- Maga miért nem tud aludni?
- Gondolom tudod, hogy egykor én voltam a Tél Katonája – suttogja, de közbe szólok.
- Nem muszáj erről beszélnie, ha nem akar – mondom kedvesen.
- Jól esik kibeszélni olyannak, aki átérzi a dolgokat – simítja meg a hátam.
- Rendben, akkor szívesen hallgatom.
- Nos, sok olyan dolgot tettem, amikre nem vagyok büszke.
- Tudom mire gondolsz – szuszogom.
- Ezek kísértenek álmomban – halkul el teljesen, mire megtorpanok.
- Nem csak álmaiban.
- Nem – vallja be – Pontosan emlékszem minden áldozatomra. Azt hiszem kezdek paranoiás lenni – szorítja össze az orrnyergét, de közben az ujjaival eltörli a könnyeit.
- Ez sajnos egy teher, amit viselnünk kell életünk végéig – lépek közelebb.
- Mit csinálsz Lisa? – néz rám furán.
- Olyat, amiben szerintem már rég volt része – ölelem át – Egy percig se gondold, hogy nélküled jobb lenne a világ, mert nem. Mindannyian tettünk olyan rossz dolgokat, hogy elsüllyedhetnénk a pokol legsötétebb bugyraiba, de ha második esély lehetősége fenn áll meg kell ragadni. Neked sikerült, de én kevésbé vagyok ilyen sikeres. Én örülök annak, hogy itt vagy és élsz és megismerhettelek téged Bucky – mondom neki halkan, s ekkor jóval szorosabban ölel vissza, amin elmosolyodok. Néha sajnos megrázkódik a válla, de ezen kívül semmi más nem utal arra, hogy sírna. Igazán megtisztelőnek érzem ezt a pillanatot. Nem minden nap sír az ember vállán egy megtört szuperkatona, így ezt tiszteletben kell tartanom.
- Te egy remek lány vagy Lisa – egyenesedik fel.
- Viszont zsebkendőm nincs – húzom el a szám.
- Nem baj – nevet halkan – Majd ha bemegyünk keresek – indul tovább.

Egy ideig még sétálunk, de ennek a hasam korgása vet véget.
- Ha jól hallom éhes vagy – kuncog – Nem vacsoráztam, de bevittem a szobámba, kéred? – néz rám Bucky.
- Csak ha nem baj – bólintok.
- Rendben, akkor gyere – mosolyog és visszamegyünk a hálójába, ahol megkapom a vacsit.
- Köszönöm – mosolygok.
- Te nem félsz attól, hogy valaki még tudja a szavakat? – kérdezi halkan. Egy pillanatra meglepődök, de gyorsan el is folytom.
- Nem.
- És miért nem?
- Mert pontosan tudom ki az és mindent meg fogok tenni azért, hogy az illető minél hamarabb hat láb mélyen találja magát – mondom határozottan, aztán lassan megeszem az ételt.
- Értelek – szuszogja.
- Nekem most mennem kell – sóhajtom – Holnap lesz a matek vizsgám.
- Sok sikert – mosolyodik el Mr. Barnes, majd távozok a szobájából.

A saját hálómba beérve lezuhanyzok aztán befekszek az ágyba, hogy kipihenjem magam pár óra alatt.

Sziasztok!
Kivételesen írok nektek, mert eljutottunk a sztori feléhez...
Kíváncsi vagyok, hogy eddig mi a véleményetek, a kedvenc karakteretek, kedvenc pillanatotok, mit utáltok... Egyszerűen kíváncsi vagyok mindenre!
Ne fogjátok vissza magatokat!