Egymás ellen (Marvel ff.)

Chapter 96

~ Pietro szemszöge~

-Pietro... Lisa elporladt... – szipogja Brook.

-Mi? – kérdezek vissza a remény halvány szikrájával a hangomban, de látom rajta, hogy nem a képzeletem játszik velem – És Wanda?

-Annyira sajnálom! – jelenti ki.

-Erre láttam Mark-ot... – mondom, mire leesik ez is – Ugye nem?

-Nem tudtam mit csinálni! Thanos túl erős volt! – suttogja a lány, de a gyorsaságom kihasználva elrohanok onnan egy szikla tetejére.
- NEEEEEEM!! – üvöltök, ahogyan csak a torkomon kifér, s ebbe még a hangszálaim is belefájdulnak, de ettől még nem jön rendbe a szívem.

~Brook szemszöge~
-¡Hasta la vista! – köszönök el és ki is nyomom a telefont miközben a csapat megmaradt tagjaihoz sétálok a nappaliba.
- Mi történt Brook? – néz rám Steve aggódva.
- Fury és Hill ügynök is elporladtak. Most hívtak egy étteremből, hogy előttük parkol a kocsija és találtak egy szerkezetet. Gondoltam elmegyek érte, hátha segíthet nekünk valamiben – mondom zsebre tett kezekkel.
- Veled mehetünk, ha akarod – ajánlja fel Rhodey kedvesen, de megrázom a fejem.
- Köszönöm, de nincs rá szükségem – indulok el a garázsba, de ekkor lépteket hallok magam mögött.
- Brooklyn, nem csinálhatod ezt!
- Mégis mit csinálok Steve?
- Bezárkózol. Mindent egyedül csinálsz. Ez egyáltalán nem helyes – fogja meg a vállam – Figyelj, tudom mit érzel...
- Egyáltalán nem tudod mit érzek!
- Tudom, hogy fáj a veszteség. Mark, Vízió, Sam, Bucky, Wanda, Shuri és legfőképpen Lisa. Tudom, hogy megrémiszt mennyire hatással volt rád, de mindannyian ezt érezzük.
- Honnan tudod, hogy rémült vagyok?
- Mert én is az vagyok és semmi baj nincs azzal, ha megrémülsz. Ez a való élet és itt nem győzhetsz folyton. Tudod, azalatt az idő alatt amit megéltem egyetlen dolgot tanultam meg az életről. Tudom, hogy néhány dolog véletlenszerűen történik. És vannak dolgok, amik azért, mert megtesszük őket. A dolgok, amiket látunk, a dolgok amikkel szembe kell néznünk.... senki sem tudja egyedül megtenni. Megpróbálni pedig a legnagyobb hiba, amit megtehetsz. Néhány ember, mikor megtörnek nem tudják újra rendbe hozni magukat, de ezek nem mi vagyunk. Igen, az élet tragikus, viszont ugyanakkor értékes, kellemes és rendkívüli. Nem szabad hagyni, hogy ez a helyzet, amibe belecsöppentünk meghátrálhasson minket. Az a dolog, ami téged és mindannyiunkat mássá tesz ugyanaz, ami különleges is bennünk. Amikor a családról van szó, azokról az emberekről, akiket mindannyian szeretünk, sebezhetők vagyunk. Senki nem hibáztat a rosszul meghozott döntések miatt, mert ha most nem teszünk meg mindent, később talán már nem fogjuk tudni. Az élet vagy/vagy, igen/nem, fekete/fehér, szerelem/gyűlölet az idők hajnalától egészen eddig a pillanatig – teszi a vállamra a kezét – Sosem a víz irányítása volt az igazi képességed. A hit volt, amit az emberekbe tudsz fektetni, az egyénekbe. A sok dolog közül az egyik, amit megtanultam, mióta ismerlek Brook az az, hogy remek vezetője vagy annak a csapatnak, amibe belekerülsz. Itt egy újabb csapat régi tagokkal, akik hisznek benned és követnek téged. Ne hagyd őket cserben, azzal, hogy elveszted a hitedet, mert ha ezt gondolják nem sok idő kell ahhoz, hogy ők is elveszítsék a beléd vetett hitüket. A másik dolog, hogy az egyetlen dolog, ami az utadba áll egy cél elérésében, az saját magad vagy. Nincs határa a képességeidnek, ahogy annak sem, hogy mivé tudsz válni. Minden amire szükséged van, az itt van veled – néz a szemeimbe, majd elenged egy biztató mosolyt – A saját sorsunkat mi választjuk meg – teszi hozzá.
- Ne színészkedj Rogers – szuszogom, mire helyet foglal a mellettem lévő dohányzóasztalhoz tartozó ülőkén és kiengedi a könnyeit – Gyere, menjünk együtt – invitálom, mire felkapja a fejét. Pár perc múlva már mindketten a motorunkon ülünk az étterem felé tartva.

(...)

- Az meg micsoda? – kérdezi Nat, amint leteszem az asztalra a szerkezetet.
- Nem tudjuk pontosan. Annyi biztos, hogy Fury-é és, hogy egy kommunikációs berendezés.
- De miért volt ez Fury-nál? – értetlenkedik Banner tovább.
- Elnézést, megnézhetem? – ugrik fel az asztalra Mordály, s tisztán látszik a felismerés az arcán – A Csillagosztag logója! Hogy kerülhet egy terraihoz kree technológia?
- Hát, azt mi is nagyon szeretnénk tudni – teszem keresztbe a karjaim, majd Steve-re nézek.
- Vannak szövetségesek? – szólal meg a férfi, de Natasha és Rhodey lehajtják a fejüket.
- Keressünk tovább. Valaki biztosan van odakint – adom ki az utasítás – Meg kell találnunk, hogy ki az.
- Tonyról sincs hír – szólal meg halkan Bruce, mire muszáj vagyok mély levegőt venni.
- Rendben – krákogok párat, hogy ne veszítsem el a hangom – Fel tudnátok rakni az eszközt Mordállyal, valamire, hogy töltse? Ahogy láttam csak egy akkumulátorról kapja az áramot, és ha az lemerül ennyink sem lesz.
- Persze, menni fog – fognak össze ketten, mire kicsit megnyugszok.
- Köszönöm – biccentek.

(...)

- Ez egy rémálom – támaszkodok az asztalra, amit Bruce, Rhodes és a szőrmók kivételével mindannyian körbe állunk.
- Voltak már jobb rémálmaim – bámulja a számlálót Natasha. Am emberek világszerte porladnak el és a tehetetlenség kikészít minket.
- Hahó! – jön be a veterán – Sajnos az az izé, bármit is csinált eddig, már nem csinálja – értesít minket, mire egymásra nézünk és odamegyünk Bruce-hoz.
- Mi történt?
- Eddig küldött valami jelet, de most befuccsolt – magyarázza Banner.
- Azt hittem megkerültük az aksit – értetlenkedek.
- Így is volt. Még mindig be van dugva... de leállt – mondja Rhodey.
- Indítsuk újra, küldjük a jelet – mondom határozottan.

- Azt sem tudjuk mi ez.
- Fury tudta... Csináljátok – erősít meg Nat is.
- Amint fogtok valami jelet, szóljatok. Érdekel kivel kommunikál ez a cucc – fordulok hátra s ekkor veszem észre, hogy egy nő áll mögöttem.
- Hol van Fury? – kérdezi a nő.
- Na várjon! Maga kicsoda? – kérdezem számon kérően.
- A nevem Carol Danvers. Fury hívása miatt jöttem – ad egy látszólag hihetőnek tűnő magyarázatot nekünk.
- Ha ez tényleg igaz, és ismerte Fury-t akkor miért nem hívta magát korábban? – bizalmatlankodik Steve.
- Ugyan már.... Örülj, hogy Fury bízott bennünk annyira, hogy nem hívta őt! Vesztettünk Steve! Ezen nem tudunk változtatni! – akadok ki és a szobámba megyek, de egy szélvihar majdnem felborít.
- Hallottam a hangodat, szóval gondoltam megnézlek – áll meg az ajtóban Pietro.
- Nem kell engem megnézni – ülök az ágyamra.
- De igen – jön bentebb és leül mellém – És tudod miért?
- Na miért? – sóhajtom.
- Pontosan azért, amiért az elmúlt években is, mert egy csapat vagyunk. Nem érdekel, hogy te most mit gondolsz. Maradtak még fontos emberek az életedben Brook. Ne hagyd őket elmenni. Ilyenkor kellene igazán összetartanunk. Te is tudod, egységben az erő! Ha egyedül akarod ezt végig csinálni, akkor könnyen megeshet, hogy a sötétség leránt a mélybe. Nem engedhetem, hogy ez pont veled történjen meg. Mindannyiunknak nagyon nehéz ez most, de a fájdalom is csak börtön. Ki kell szabadulnod különben elragad a sötét- néz a szemeimbe, miközben beszél majd hirtelen meglátom az ajtóban Steve-et, így Pietro is odakapja a fejét.
- Örök igazsággal az élettel kapcsolatban, amit most mondok. Többször kegyetlen, mint igazságos és csak ritkán ad lehetőséget a tisztességes lezárásra – támaszkodik az ajtónak – De megtaláljuk a módját, hogy tisztességessé tegyük – bólint, mire mindketten felkelünk és követjük őt egészen ki az épületből, s Carol pont ekkor tesz le egy hajót a fűre.