Álarc {Jikook} /BEFEJEZETT/

XL. Repedés

Sokkos állapotba kerülök és gyorsan veszem a levegőt. Nem tudok megnyugodni, még mindig hasít a fejem, pedig azt hittem az előbb, hogy abbamaradt. Idegesen hajamba túrok, miközben dobálom magam ide-oda.

Komolyan megöltem Őt? A saját bátyámat... ezt mind azért, mert nem tudom irányítani a képességem. A bűntudat érzet egyre jobban lep el, kezdek a sírás szélére kerülni. Borzasztó vagyok! Hogy tehettem ezt? Mivel érdemelte ki azt, hogy megöljem? És a többi ügynök? És aki belénk kötött? Lehet egy kicsit megpaskolhattam volna szegényt, de nem kellett volna akkor sem megölnöm hidegvérrel! A gyilkosságra nincsenek mentségek. Mégpedig én megtettem. Egy tönkrement lélek, egy gyilkos vagyok, akit a saját ösztönei uralnak. Beleőrülök ebbe a természetfeletti helyzetbe és állatias énem is egyre többször bújik elő. Nem szabad hagynom, hogy ennyire eluralkodjon rajtam! Nekem kell irányítanom a testem, nem a bennem lévő szörnyetegnek. Ebben talán segítségemre lehet Jimin.

-Seokjin... - suttogom magam elé. Kezdek kissé megnyugodni, így könnyeim útnak indulnak arcomon, egyenesen ráhullva pólómra. Lassan közelítem meg bátyám testét. Él. Ide hallom lassú szívdobogását. Összesen három tollam találta el.

Térdre rogyok mellette és hangos zokogásban török ki, mellkasára ejtve könnyeim. Gyenge cirógatást érzek arcomon, mire felkapom fejem. Elkap a hányinger, ahogy bátyám sebzett, szinte élettelen, kifakult arcát nézem. Olyan szerencsétlen seggfej vagyok! Undorító az, amit tettem. Ilyenkor nem csoda, ha felemészt az önutálat. Egy kibaszott idióta, gennyláda lény tesz ilyet!

-Úgy sajnálom... - csak ezt hajtogatom, miközben egyre több bársonyos könnycsepp csordul le bőrömön. Annyira fáj, hogy miattam fekszik itt, szinte teljesen lelketlenül. Néha felköhög egy kevés vért, de ezen kívül szinte semmi jelet nem ad magáról. Igaz, az előbb megsimogatta mocskos arcomat, de tényleg semmi erő nem lehet benne, úgy hullott vissza keze maga mellé. Alatta is minden csupa vér, egy másik ügynök pedig mellette fekszik. Ő teljesen mozdulatlan, hamarabb érte utol a halál, mint Jin-t.

-Jungkook... - suttogja szinte alig hallhatóan. Szinte nem is értem mit beszél, de ez is csak miattam van. Épphogy nem vágtam el a hangszálait, csoda, hogy ki tudta mondani a nevemet. Még egyszer hallhattam, Tőle. - Nem haragszom rád. - nyögi ki, megint köhögve egyet. Úgy sajnálom. Mindent sajnálok, Seokjin. - Ha most meghalok - néz mélyen a szemembe, fenntartva a szemkontaktust közöttünk. Íriszei olyan üresek. Egyszerűen mintha már teljesen kiment volna belőle az élet. -, ne sírj többet. Csak majd nézz fel az égre - emeli fel tekintetét a plafonra. - és mond: Viszlát. - mosolyodik el. Tudom, hogy lehetne mentőt hívni, de száz százalék, hogy a hulla házban kötne ki. Olyan tökéletesen adtam le a sebet neki, hogy nem is értem hogyan maradt még életben. Tiszta csoda, hogy ki tudta nyögni ezt a mondatot. A világ hét csodájának egyike lehet.

Többet nem mond, ami meglep. Azt hittem hosszú monológot fog még tartani arról, hogy vigyázzak Jimin-re. Ekkor pont megérzek a vállamon egy kezet, mire hátrapillantok. Szembetalálom magam párommal, mögötte a hat fiúval. Fagyos tekintettel nézek rájuk. Már nem sírok.

Namjoon van a legrosszabb állapotban, ezt innen látom. Az erős férfi a sírás szélén áll. Az, aki olyan okos és kedves, mellesleg elég karizmatikus, mindjárt elkezdi itatni az egereket. Szívbe markoló látvány. Ez csak miattam, mert megöltem a párját. Azt, akit úgy imádott. Úgy szerette Jin-t, én pedig figyelmetlenségemben elvettem tőle a szerelmét. Nem tudom mi lenne velem, ha ez Jimin-nel történet volna.

Yoongi és Taehyung sem viselik annyira jól. Ők is elég ridegnek tűnnek, pedig Tae nem arról híres, hogy ennyire érzelemmentes legyen. Ismerték a bátyámat, mondjuk nem annyira, mint Namjoon vagy én, de voltak nálunk néhányszor, főleg Yoongi nagyrészt.

Hoseok csak fájdalmasan mosolyog. Ő szerintem, ha egy kevés mondatot váltott Jin-nel ebben az időszakban. Ő néz ki hetünk közül a legjobban, még most is próbálja fenntartani a hangulatot, ami nem igazán sikerül neki, így az az ajakgörbület elég hamiskásan hat.

Végül pedig ott van a szívem választottja: Jimin. Ő az, aki velem sír. Aki velem érez. Aki velem van. Az utóbbi hetekben sokat beszéltek Seokjin-nel és egész jóban lettek. Velünk ebédelt, velünk élt. Mindent megtett azért, hogy elfelejtsem a régi bunyóimat. A fuckboy énemet. És előhozta azt a szerető fiút, aki szintén bennem lakozott egy ideje és arra várt, hogy kitörhessen a kalitkájából. Hogy a felszínen lehessen. És voilà, most itt vagyok. Vele. Igaz, nem éppen a legboldogabb pillanatom élem át. Meghalt az az ember, aki felnevelt tizenkét éves korom óta. Az, aki velem volt jóban-rosszban. Mindig mellettem állt, akkor is, amikor elmondtam, hogy biszex vagyok. Jót nevettünk, amikor közölte velem, hogy ő teljesen meleg. Akkoriban nagyon aggódtam amiatt, hogy elfogadjon olyannak, amilyen vagyok. Tökéletes báty volt és minta apuka lehetett volna belőle.

Ha én ezeket nem veszem el tőle. Ha én figyelek. Ha egy kicsit kontrollálom magam. Ha többet gyakorlok. Ha...

Van az a mondás, hogy nincs időnk azon gondolkodni, hogy: Mi lett volna Ha? De kérdezem én: Nem lehet átgondolni a múltunkat? Mert a múltunk a jelenünk és a jövőnk mind a részeink. Mindegyiket alaposan át kell rágnunk, töviről-hegyire, hogy ne essünk csapdába. Hogy ne rontsuk el ugyanazt, amit már egyszer elcsesztünk. Nem tudom visszatekerni az időt és szólni a múltbéli énemnek, hogy: Hallod, Haver, figyelj jobban a bátyádra vagy könnyen kinyírhatod.

Fáj kimondani, de ez bizony az én hibám. Sokan fogják azt mondani, tudom, hogy: Ne aggódj, Kookie. Csak elragadott a hév. Igaz, nem a legjobban, de legalább kiadtad magadból a feszültséget.

Valamilyen szinten igazuk lenne. Végre lenyugodtam. Lenyugodtam azzal, hogy megöltem a saját, utolsó rokonom. Nekem már csak ő volt, aki élt. Nincsenek unokatestvéreim vagy nagyszüleim. Mostmár senkim sincs, ezen a hat fiún kívül, akik a barátaim. Akikből egy a barátom.

Magamhoz szorítom még utoljára lélektelen testét, majd elengedem és felállok. Nem sírok, nincs miért. Megmondta: Ne sírj. És én így fogok tenni. Nem fogok több könnycseppet hullajtani érte. Legalább ha erre megkért, tegyem meg. Sírással nem oldok meg semmit.

Az utolsó menedékemhez bújok, Chim-hez. Olyan szoros ölelésben részesítem, mint még soha. Szorítom és szorítom, el nem engedném a világért sem. Megérzem meleg cseppjeit vállamon, de nem törődve velük, egy kicsit gyengítek fogásomon és lassan dús párnácskáira hajolok. Arcomra mint egy zápor, úgy hullanak könnyei. Lassan mozgatni kezdem számat, lágyan, hogy legalább valami élvezetes legyen ebben a pillanatban, ha egyáltalán most lehet olyan. Jimin-be menekülök a gondjaim elöl. Megszorítom derekát és még közelebb vonom magamhoz, így felsőtestünk összeér. Végül átkarolom csípőjénél, míg ő nyakamba akasztja kezeit, még mindig kissé sírva. Nem ő az egyetlen, akinek hiányozni fog Jin. De nem állhatunk meg itt. Meg kell tennünk a következő lépést afelé, hogy elfogadjanak minket olyanként, amilyenek vagyunk. És már van is egy ötletem, hogy hogyan fogjuk ezt megtenni.

Ez volt az utolsó előtti rész. Már csak az "Epilógus" van hátra, szóval eléggé elérünk lassan a végére.

Sziasztok