Vajon tényleg létezik a természetfeletti...?
"-Mit szeretnél, Kookie? - hangjától csak még jobban beindulok. Halkan belekuncog a végébe, de a szoba csendjében angyalian cseng. Hajába túrok erőszakosan és ugyanilyen erővel visszanyomom fejét farkamma...
Lassan elengedem Jimin ajkait, amikor meghallom a szirénát. A többi démon, mint látom, lelépett. Már csak négyen maradtunk itt. Namjoon, Jimin, Seokjin és én.
Kifújom az eddig benntartott levegőmet, majd az ajtó felé kezdem terelni a két démont. Tudom, hogy Nam valószínűleg rohadtul haragszik rám, de remélem, hogy amilyen okos, megérti később a helyzetemet.
Azelőtt kiérünk, hála égnek, hogy a helyszínelők pont betörnének, mögöttük az mentősökkel. Futólépésben indulunk haza, de mielőtt még elfelejteném, megfogom Jimin kezét és felnézek az égre. Azonnal levágja mi van, ezért elkapja Nam pracliját és ők is a felhők irányába emelik tekintetüket. Mindhárman sóhajtanak egy nagyot, majd egyszerre összenézünk és szinkronban mondjuk az ég felé nézve:
-Viszlát, Jeon Seok Jin. - mosolyodunk el fájdalmasan. Megszorítom a mellettem álló Chim kezét, aki visszaadja ezt, így tudtomra adva: Mellettem áll, még ezek a borzalmak után is.
Végül elengedjük egymás kezét, vagyis Nam elengedi Jimin-ét, míg én úgy szorítom azt, mintha az életem múlna rajta. Mintha elveszíthetném azzal, hogy elengedem a mancsát.
Namjoon leválik tőlünk, mi pedig kézen fogva, teljesen csöndben érünk oda, ahhoz a házhoz, ahol eddig ketten éltünk.
Belépünk az ajtón, ahol régen Ő is belépett. Végigmegyünk a folyosón, ahol ő is járt. Bemegyünk a szobájába, ahol aludt.
A közös képeinkkel van tele az asztala.
Van, amelyiken a haverjaival van. Van, amelyiken velem. És van egy, amin a családdal vagyunk. Honnan volt neki képe anyáékról? Azt hittem az összeset elégette, hogy ne lássa őket. Azoktól a képektől mindig szenvedett. Ezek szerint viszont magának megtartott egyet. Olyan boldognak tűnünk ezen a képen.
Kezembe fogom a bekeretezett fotót és elmosolyodom. Végigsimítok gyengéden arcán, majd visszateszem a helyére. Megígértem, hogy nem sírok, legalábbis magamnak, de ez nagyon nehéz úgy, hogy ebben a házban minden Rá emlékeztet. Nem tudok elvonatkoztatni tőle, pedig nem ártana. Annyira hiányzik. Annyira fáj, hogy én tettem vele. Kész roncs vagyok. Egy kacat, akit simán el lehetne dobni, olyan jelentéktelen. Mert annak kéne lennem. Egy senkinek, aki az életben nem tudja valóra váltani álmait. Talán még most kéne belekezdenem. Még fiatal vagyok, addig menne ez. Jimin-nel lennék végig. Tökéletes ötleteim vannak. De mégis, néha annyira nem gondolok át néhány dolgot. Most is, mi lett belőle? Megöltem Jeon Kibaszott Seokjin-t. Én, Jeon Jeong Guk, megöltem a bátyámat. Jó kis pecsétet nyomhat ez az egész életemre. De túl kell lépnem ezen. Nem ragadhatok le a múltamban.
-Feszült vagy, nagyon. - suttogja Jimin, aki leült bátyám ágyára. Csak felsóhajtok és leteszem a seggem mellé.
-Minden rá emlékeztet. - hajtom le fejemet. Nem tudom mit mondjak. Ilyen kínos csend rég volt már közöttünk. Nem szerettem ezt, soha nem tetszett.
-Mi lenne ha lefürödnénk, utána adnék neked egy masszázst? - dobja fel a kecsegtető ajánlatot, mire bólintok egyet. Azonnal a fürdő felé vesszük az irányt és Chim van olyan aranyos, hogy mindent elintéz nekem. Habfürdőt csinál, elsőre én ülök bele a pont jó hőmérsékletű vízbe, majd párom is követ, aki ölembe ül. Átfonom karjaim hasa előtt, fejemet pedig vállára ejtem. Elkezd a vízzel játszani, amit aranyosnak vélek, így végre sok idő után újra boldog mosoly szökik arcomra. Ezek után lehet csak ő fog tudni majd enyhe mosolyt kicsikarni belőlem.
{Time Skip}
Hogy is fogalmazzak? Éppen az ágyban fekszünk, egymással szemben, és csak nézünk ki a fejünkből. Gyengéden ölelem magamhoz Jimin-t, akinek fáj a keze a masszázstól, de nagyon jól esett. Arany kezei vannak ennek a fiúnak, én mondom! Erre a pár órára teljesen sikerült elterelnie a gondolataim Seokjin-ről és a tetteimről, még egy romantikus filmet is megnézetett velem, miközben nasit zabáltunk és egymást csókoltuk. Ez a fiú teljesen ki tud kapcsolni, ami nagyon jó. Fel kéne hoznom neki egy fontos témát, tényleg nem egyszerű és majd sokáig kell vitatnunk, hogy benne vagyunk-e mindketten, száz százalékig. Mert ha igen, akkor testünket-lelkünket ebbe kéne áldozni.
Kitűröm a szemébe lógó tincsét, amit megmosolyog. Hirtelen hátára fordul, így teljesen hozzá tudok simulni, ebben a romantikus kis kifli-nagy kifli pozícióban. Veszek egy mély levegőt, majd kifújom, mire láthatóan megborzong. Boldog vagyok, hogy még mindig ilyen reakciót váltok ki belőle és ezen Jin halála sem változtatott egy hajszálnyit sem.
-Jimin... - szólítom meg kissé rekedt hangomon, mivel épp aludni készülünk. - Mi lenne, ha... Idolok lennénk?
-Ezt meg hogy érted? - fordul meg azonnal karjaimban. Értetlen tekintettel vizslat engem, felhúzott szemöldökkel, ami igazán édes hatást ad baba arcának.
-Így el tudjuk magunkat fogadtatni az emberekkel és együtt lehetünk. Sőt! Pénzt is kereshetünk, nem is keveset! - csillan fel szemem. - Hamar elköltözhetünk innen, hogy ne kelljen Jin cuccait nézegetni. - ecsetelem tovább az előnyöket. Tudom, hogy vannak hátrányok is, de most egyelőre ebből a helyzetből kell kikerülnünk. - Tudom, ez így elég hi— - nem tudom befejezni, mert csókjával elhallgattat. Azokkal a dús ajkaival, amiket úgy imádok.
-Csináljuk! - mosolyodik el.
Eszembe jutott egy idézet. Egy régi meséből. A klasszikus Micimackó. Mindenki ismeri, nem igaz? Szerettem olvasni. Sokan nem értik, hogy hogyan szeretheti egy felnőtt az ilyen "meséket". Ezek sokkal többek annál. Mély, gyönyörű és nemes gondolatok. Ezek mind benne vannak egy rajzfilmben. Ha felnőtt fejjel nézed, sokkal másabb dolgokat rejthet egy-egy mondat.
"If there ever comes a day, where we can't be together, keep me in your heart. I'll stay there forever" ~ Winnie The Pooh ~
"Ha egyszer valaha eljön egy olyan nap, ahol nem lehetünk együtt, tarts a szívedben. Ott maradok, Örökre." ~ Micimackó ~
Vége
Igazából ez nem a könyv vége. Valamikor terveztem neki második évadot csinálni, mit szóltok hozzá? Vagy túl sok? Itt is abbahagyhatom, ha szerintetek már elég hosszúra húztam. Negyvenkét rész (prológussal, epilógussal együtt) szóval ez életem eddigi leghosszabb könyve. Nagyon sokáig írtam, akkor kezdtem, (kb.) amikor az első dátum fel van tüntetve a könyvben (Nov. 4. körül), szóval már lassan öt hónapja vagyunk együtt, ebben a történetben.
Kinek hogy tetszett a vége? Ilyenre számítottatok vagy teljes Happy Endre? Úgy éreztem, egy ilyen történetnek nem lehet teljes boldogság a vége. A szívem szakadt meg, amikor eldöntöttem, hogy Jin-t fogom feláldozni. Nagyon szeretem őt, nem azért választottam, mert annyira utálnám. Mindegyiket szeretem a maga módján. Jin-t a humoráért. Namjoon-t a határozottságáért. Hoseok-ot a boldogságáért. Yoongi-t a sok dalszövegért és a munkásságájáért. Taehyung-ot a bolondsága miatt. Jimin-t a hangja miatt. Jungkook-ot pedig... pedig... mindene miatt 😅. Persze nem csak ezért bírom a srácokat, de ezek a különféle tulajdonságok is mind-mind okok arra, hogy imádjam őket. Hogy ARMY-nak nevezhessem magam.
Na de, nem húznám a szót, így is túl sokat rizsázok. A könyvet befejezem: 2020. Március 23. (Hétfő)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
