Gyerekkorom küszöbén

Ismerlek

Reggel a nap sugarai bevilágították a szobám, arra kényszerítve, hogy kinyissam a szemem. Akárhogy is szerettem volna, sajnos reggel lett, így pedig hivatalosan is ma kezdődik el az iskola. Utálom magát a sulit, azt a  sok embert, a zajokat, ahogy folyton üvöltöznek a tanárok. Egyetlen  vígaszom az egészben a fekete egyenruha. Szeretem viselni, mert a színe mellet még kényelmes és nagyon jó anyagja is van. Nem sajnálták rá költeni a pénzt. Ahogy kilépek a szobámból bőröndökkel találom szemben magam. Nem igazán foglalkozom vele, nincs értelme , hisz pontosan tudom, hogy mi fog történni, ezért hát elmegyek  mellettük, hogy megtudjak reggelizni. Halk zajt hallok kintről majd, hogy a kocsi ajtaja lecsapódik. Anya jön velem szemben.

- Minden megvan, mi akkor indulunk is. A pénz az asztalon van, ha van valami bármikor hívhatsz.
- Rendben. Vigyázzatok magatokra.
- Úgy lesz. Elmentünk.
Ezzel pedig beülnek a kocsiba és el is hajtanak. Én meg elindulok a suli irányába. Kiskorom óta ez megy, a szüleim gondolnak egyet és elmennek utazni. Már hozzá szoktam. Régebben mindig családról családra adtak, számomra ismeretlen embereknek, hogy vigyázzanak rám, míg nincsenek itthon. Azok az emberek mindig megjegyzéseket tettek rájuk, hogy ők elmennek szórakozni engem meg itt hagynak. Érthető, hogy ők mindig dühösek hisz nekem is lenne  okom panaszkodni, de valahogy annyira hozzászoktam, hogy már nem igazán zavartatom magam rajta. Mióta betöltöttem a 17-et magamban maradhatok otthon , hogy ne legyek  még egy családba zavaró tényező. Mindig furcsa szemmel néztek rám és sajnálkozó, tekintettel, ami idegesített. Azt hitték magányos vagyok, pedig nem. Vissza gondolok, hogy hányan néztek rám szánakozva és ideges léptekkel értem be a suliba. Legyek akármennyire ideges, mikor felnézek az égre mindig megnyugszom, mert ennek a folytonos csereberélésnek köszönhetően pár nagyon fontos személlyel találkoztam.
Annyire elmerülök a kék ég bámulásában, hogy észre sem vettem, hogy már vége az évnyitónak, így egy már csak a könyvekért kell menjek az osztályba. Ahogy haladtam a folyosón több ember tekintetét érezzem magamon és suttogásuk  hallom  a hátam mögül. Ezért is nem szeretek suliba járni. Az emberek legtöbbször csak furcsának neveznek, hisz hosszú korom fekete hajammal, fekete egyenruhámmal és fehér bőr színemmel elmehetnék vámpírnak is. De nem csak ezért. A suliban nem igazán vannak barátaim, hisz még beszélni sem szoktam. Ahogy elveszem a könyveimet már mennék  is ki a suli ajtaján, de valaki lefogja a szemem, hogy ne lássák. Nem tudtam ki az, hisz az osztálytársaim már megszokták, hogy láthatatlan vagyok és másokkal nem igazán szoktam beszélni. Egy darabig ott állok néma csendben, majd mikor eleresztettet, oda se nézve a táskámmal arcon vágom, ezáltal  hátra esik és koppan egyet a feje a földben. Ahogy a földön fekve nyöszörög egyre ismerősebbé válik számomra és mikor felemeli a fejét találkozik a tekintetűnk.