Gyerekkorom küszöbén

Temetés

 - 2 nappal később -

 - Carlos, Rachel, kész vagytok? Ideje indulni! - hallottam meg nagyapa fáradt rekedtes hangját 
- Egy pillanat, csak segítek Carlosnak nyakkendőt kötni - válaszoltam azonnal - majd vissza fordultam Carloshoz, hogy befejezzem a munkám - Kész is - mondtam ünnepéjesen 
- Köszi - mondta mosolyogva, majd lágyan szájon csókolt amit zavaromba de viszonoztam.             Aznap miután Carlos mesélt az állapotáról egész addig vele maradtam, míg el nem aludt. Csak késő éjszaka jött értem nagyapa, hogy haza vigyen. Első dolgom volt felhívtam Nancyt és Dankent, hogy értesítsem őket, de számomra meglepő módon tudtak róla. Nancy elmondása szerint az az orvos közölte vele akit letámadott. Azt mondta, hogy szerette volna, hogy ezt kettesben beszélnénk meg, ezért is léptek le Dankennel, aki persze csak utána tudta meg az igazat. Így vált tisztává számomra Nancy akkori furcsa viselkedést. Hálás vagyok neki, hogy hagyta ezeket megbeszéljem Carlossal. Ilyen esetekben valóban lehet rá számítani. Több százszor húzott már ki a mélységből mint gondoltam volna, valahogy ideje lenne már viszonozzam. Ezek után, másnap vagyis pontosabban tegnap reggel már Carlos után is mentünk. Bár ha rá kérdeznék valószínűleg tagadnák, de mindenki megkönnyebbült, mikor Carlos a szokásos módon viselkedett. Ez egy olyan lelki támasz volt, amire épp szükségünk volt. Pont ezért megbeszéltük hárman, én, Nancy és Danken, hogy egyenlőre nem beszélünk a műtétről és minden erőnkkel a mai temetésre koncentrálunk. Abban pedig nekem nyújtottak támaszt a többiek. Nem érzem magam késznek, hogy Noah temetésén vegyek részt. Ha csak bele gondolok, hogy kinek a temetésére készülünk nem tudom elhinni. Még mindig magam előtt látom az élettel teli arcát, és félek hogy a mai nap után ez semmisé lesz. Nem akarom azt, hogy ha egyszer rá gondolok, akkor a koporsóban fekvő személyt lássam. Ez megrémít és fájni kezd a mellkasom bele. Carlos akivel sokáig fent maradva átbeszéltük ezeket a dolgokat, mindent megtesz annak ellenére, hogy enyhítsen a fájdalmon és kissé felvidítson, amitől csak még nagyobb bűntudatom támad. Megint rá veszem a környezetemet, hogy velem törődjenek, ahelyett, hogy én magam oldanám meg azokat, amit utálok. Ezért is határoztam el, hogy akár hányszor Carlos próbálna felvidítani valamivel elterelem a figyelmét, vagy jobb estebem megcsókolom.
-Rachel, gyönyörűen nézel ki ebben a ruhában - mondta ragyogó szemekkel, mire akaratlanul de félre fordítottam a fejem zavaromban
- Köszi - válaszoltam halkan, mire csak kuncogott 
- Mehetünk? - kérdezte fürkészve
- Igen - minden erőmet össze szedve igyekeztem határozottan válaszolni, mire Carlos átkarolta a derekamat 
- Nem kell erősnek mutatnod magad ugye tudod. Nyugodtan sírhatsz én majd letörlöm a könnyeid. Hisz végülis a pasid vagyok, aki azért van, hogy vigyázzon rád. 
- Igen. Tudom és köszönöm. Szeretlek. - csókoltam meg az arcát
- Én is. Szeretlek Rachel és ezt soha ne felejtsd.- mondta, a hangjából pedig szomorúság hallatszódott - Na menjünk, búcsúzzunk el, a mi drága hülyénktől aki elvette tőlem az első csókod. - mondta kissé vidámabban, mire engem is megnyugtatott. Jó látni, hogy Carlos még ezek után is mosolyogva beszél Noahról, mint a legjobb barátjáról. 

 ....

      Az autóból kiszállva, egy meleg szélfuvallat csapott meg. Bár még mindig tél volt, mégis jobban hasonlított egy kellemes tavaszi naphoz. Az ég kitisztult, a nap kissé felmelegítette a levegőt és még pár madárt is lehetett hallani énekelni. Egészen furcsa volt. A temetésre rengeteg ember jött el. Ott volt a sulinkból mondhatni az összes diák, még egy egy tanárt is láttam, a családunk akikről mint megtudtam, mind ex- maffia tagok, és egy még rakás ember akiket nem ismertem. De ennek ellenére mind, az összes jelenlévő egy nagy csokor virággal a kezükben érkeztek és lerótták a tiszteletüket. Meglepő látvány volt, hisz bár ez valóban Noah temetése, mégis jobban hasonlított egy megemlékezésre. Persze sokuk, főként lányok sírtak, de a többiek csak vidáman mesélték Noahval kapcsolatos emléküket. Úgy tűnt mindenki nagyon szerette és tisztelte Noaht, és a kora ellenére mégis tehetségesnek mondták. Az itt lévő közül csak mi  öten tudtuk igazán, mennyit szenvedett. Főként miattam. Mások szemében viszont mondhatni tökéletes személy lehetett ezért is sajnálták korai halálát.  Ahogy ott nézegettem a közeledő ember tömeget, Nancy és Danken jelentek meg mellettem.
- Keresel valakit Rachel?- kérdezte kíváncsian Nancy, mire én csak megráztam a fejem 
- Nem, csak meglepődtem mennyien is szerették Noaht 
- Hát végül is eléggé népszerű volt, csak sosem érdekelte - mondta Danken aki velem együtt nézegette a tömeget 
- Igaz. Nem az a fajta volt akit az ilyesmi érdekelne - mondtam egyetértően 
- Inkább az aki a legtöbb időt szerette volna eltölteni azzal akit szeret igaz?- kérdezett rá Nancy, mire én csak szomorúan hümmögtem egyet - Jut eszembe a másik hőn szerelmest hol hagytad? 
- Ha Carlosra gondolsz elment segíteni nagyapának, plusz valakit még meg akart találni
- Kit? - kérdezte Danken
- Nem tudom. De biztos elmondja majd.
- Csak nehogy más lányok után kutasson, mert akkor le rúgom - fenyegetőzött Nancy - Bár mondjuk ezt erősen kétlem, tekintve, hogy mennyire szerelmes beléd - mondta szemét forgatva, mire én csak elmosolyodtam
- Ha szerelemről van szó, nektek nem ismerős az a lány?- mutatott hirtelen Danken egy valamennyivel magasabb lányra mint Nancy.  Fekete ünneplében volt, kezében pedig egy nagy fehér rózsa csokorral. Sötét barna haja félig eltakarta az arcát,  de annak ellenére is felismertem a lányt. Ő volt az aki után kémkedtünk, majd végül  Noah elutasított. 
- Most, hogy mondod valahonnan ismerős. Nem ő volt az akit véletlenül bezártam a mosdóba? -gondolkodott hangosan Nancy 
- Nem, határozottan nem. Da akárki volt sajnálom.- mondta Danken fáradtan
- Most miért? Véletlen volt, jó. - mentegetőzött Nancy - Egyik takarító elhagyta én meg segíteni akartam neki. A lány meg amúgy is másnapra kiengedték, és még kapott egy nap igazolt hiányzást, ami amúgy igazságtalanság. 
- Az egyetlen ami nem fer az az, hogy még nem csaptak ki a suliból - mondta ingrülten Danken- Mond meg, hogy lehet az, hogy neked még a jó széndákod is valakinek a büntetése?
- Tehetség - húzta ki magát Nancy mosolyogva, mire Danken csak homlokon pöckölt 
- Hülye. - mondta végül Danken, de végül ő is elmosolyodott 
- Na szóval ki is az a lány? Azt ne mond, hogy megcsalsz.- kérdezte gyanakodva Nancy, mire közbe szóltam, nehogy elkezdjenek vitázni, elvégre az előbbi beszédükre is páran ide néztek
- Akit még régebben követtünk - mondtam továbbra is a lányt nézve, miközben Nancy látszólag nagyon gondolkodott 
- Nem rémlik - mondta őszintén 
- Harisnya, maszk. Így már rémlik?- kérdezte Danken, nem épp szívesen vissza emlékezni arra, ahogy Nancy minden áron harisnya maszkot akart ránk adni, szerencsére sikertelenül 
- Jah tényleg. - esett le végül neki, mire a lány felénk nézett és elkezdett közeledni, pontosabba felém 
- Ez meg mit akar? - kérdezte suttogva Nancy, mire még épp Danken a kezét a fejére tette 
- Fogd be most egy percre - mondta komolyan várva mi fog történni. Ekkor a lány megállt előttünk és piros, fel dagadt szemmel nézet felénk. Valószínűleg tegnap elég sokat sírhatott. 
- Sziasztok - mondta rekedtes halk hangos 
- Szia - köszöntem vissza, mire Danken csak biccentett Nancy pedig csúnyán méregette 
-  Te vagy Rachel....igaz? - kérdezte felém nézve, mire én meglepődtem, de csak finoman elmosolyodtam, jelezve, hogy eltalálta - tudnánk beszélni egy kicsit négyszemközt? - kérdezte félve 
- Persz- egyeztem volna bele, mire Nancy félbe szakított
- Nem! - mondta élesen - Ha mondandód van ki vele! Vagy netalán titkolsz valamit? -kérdezte erősen méregetve a lányt, aki szegény teljesen megijedt Nancytől. Ennyit a jó benyomásról. Nem ítélem el, ha most azonnal elfut és többet felénk se néz. Nancy általában ezt váltja ki az idegen emberekből. 
- Nos...- akadt meg a lány, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát 
- Hülye, megijesztetted - csapta fejen Nancyit Danken, majd a lányhoz fordult - Bocsánat miatta, neveletlen - mondta nagyot sóhajtva - De abban igaza van, ha bármit szeretnél mondani Rachelnek nyugodtan mondhatod előttünk is, nem kell félni - mondta bíztatóan, mire a lány csillogó szemmel nézte Dankent 
- Elnök - mondta csodálva, mire Nancy morogva méregette a lányt - Rendben - egyezett bele végül és ismét rám nézett - Noahról van szó..- akadt meg és vett egy nagy levegőt. Valószínűleg még nehéz róla beszélnie. Átérzem. - Javítsatok ki ha nem tévedek, de ugye ti voltatok azok akik leskelődtetek akkor mikor randin voltunk- tért rá egyből, mire mind a hárman lefagyva álltunk előtte. Zavartan kerültük a szemkontaktust várva, hogy folytassa. Ez kínos. 
- Jah..történt valami olyasmi - játszódta a tudatlant Nancy 
- Akkor jól tudtam.- könnyebült meg a lány, amit nem egészen értettem, nem dühös se nem mérges hanem megkönnyebbült. - Tudjátok aznap én erőltettem, hogy jöjjön velem Noah. És bár volt olyan kedves el is jött, mégis látszott rajta, hogy fejben máshol jár. De ennek ellenére én mégis elhurcoltam különböző helyekre, hátha csak egy kicsit is de fel tudom vidítani. Végül az sem jött össze ezért rá kérdeztem mi bántja. Végül elmesélte, hogy van egy lány akibe már régóta tetszik neki, de az mást szeret. Akkor felhoztam, hogy a lány helyett miért nem választ engem, de ő csak ennyit válaszolt : Köszönöm, hogy szeretsz engem, de nem viszonozhatom. Még ha ez egy reménytelen szerelem is én mellette akarok lenni, ahogy ő ott volt mellettem. Az a lány sokat szenvedett, többet mint amit érdemelt volna, ezért csak segíteni akarok neki. Remélem te is rá fogsz majd találni egy olyanra, aki majd megérdemli a szerelmedet de az sajnos nem én leszek. Annyira megérintettek a szavai, hogy csak még egyszer bele szerettem. Ezért hát elhatároztam, hogy mindenképp megkeresem azt a lányt és össze hozom őket, ami már nem lehetséges. Ezért is szeretnélek megkérni, hogy nem lehetnék- e a barátod? Jobban meg akarom ismerni azt a lányt, aki miatt Noah az életét is feláldozta, hogy megértsem én miért nem lehettem soha az akit szeret. - mondta őszintén, mire a többiek csak szótlanul nézték, én meg elsírtam magam. Ez annyira nem fer Noah. Hogy vagy képes ennyire szeretni engem, még a halálod után is. Így hogy engedjelek el. Mond Noah miért nem ezt a lányt választottad? Vele boldogabb lehettél volna, és akkor még élnél is! Miért kellet ezt tenned? Miért kellet szeretned?    
- Persze, örömmel - mondta sírva, mire a lány is könnyezni kezdett 
- Remek, most már két bőgőmasinánk van. Hé, mond a neved! - mondta oda Nancy
- Alice - válaszolta, továbbra is a könnyét törölgetve 
- Üdv a klubban. - mondta barátságosan Danken, mire Nancy csak a szemét forgatta 
- Elfogadom, hogy velünk lógj, de azt nem, hogy nyomulj erre a balekre - mutatott Nancy mérgesen Dankenre - Ő az enyém! - mondta büszkén, mire én csak könnyes szemmel mosolyogtam, Alice pedig csak komoly fejjel bólogatott 
- Rendben. Köszönöm. Viszont ha nem bánjátok még a virágot el kell helyezzem. 
- Persze, menj csak - mondtam kedvesen mire Alice elfutott a tömegbe

     Alice felbukkanása és távozás ráébresztett, hogy bár Noah elment, nem baj ha élőnek gondolunk rá. Mert Noah hagyott hátra nyomokat, hogy senki se szomorkodjon. És bár még mindig magamat hibáztatom a történtekér, végre megértetem miért mondta azokat a szavakat. Bár az is lehet, hogy félre értettem, de talán mégsem. Vajon csak arra gondolt, hogy hagyjam hátra a múltat? Mert ilyen az élet teli van találkozásokkal és elválásokkal. Noah elment de Alice felbukkant. De még ennek ellenére se tudom tovább lépni a múlton, de talán nem is kell. Egyszerre csinálhatom mind kettőt. Haladok előre, miközben elfogadon a múltat és vele együtt élem a jelent. Talán így van, talán nem. De ennek ellenére is, szeretném ha a mai nap még a múltba ragadni. Még ma szeretném a szívembe zárni Noaht. 
- Rachel jól vagy -kérdezte Carlos, akit a nagy gondolkozás közepette észre se vettem, hogy vissza tért. 
- Igen. Mindek? - néztem rá furcsán
- Sírsz. - mondta komolyan, én meg csak akkor vettem észre, hogy megállás nélkül folyik a könnyem. Tényleg jó nagy bőgő masina lettem. Igazad volt Noah. Ez a gondolat miatt pedig elnevettem magam és szorosan megöleltem Carlost.
- Szeretlek. Mindennél jobban.-mondtam öszínten, mire Nancy grimaszolt
- Vele meg mi lett? - kérdezte értetlenül Nancy 
- Szerelmes. - mondta mosolyogva Carlos 
- Na meg lett akit kerestél?- kérdeztem kibújva az ölelésből 
- Nem, úgy tűnik nem jött el, na de mindegy, menjünk mert kezdik.

       A szertartás szebb volt mint képzeltem. Temérdek ember jött el és mindenki őszinte részvétét nyilvánította a család felé. Egy olyan lélek sem volt aki ne úgy jött volna el erre az alkalomra, hogy ne szóljon egy jó szót Noahról. És igaz én csak még kétszer sírtam el magam Carlos ígéretéhez híven mindig ott volt mellettem, hogy vigasztaljon, ahogy Nancy és Danken is. Nekik köszönhetően könnyebb volt. 
    Miután véget ért a szertartás az emberek haza széledtek egyedül csak mi és még hozzánk csapódva Alice maradtunk még ott. A temető elött maradva együtt beszélgettünk. Bemutattuk Alicet Carlosnak akivel hamar össze is barátkoztak. Jó volt a hangulat, és úgy beszéltünk, mintha csak Noahnak akarnánk elmesélni vagy épp felidézni a régi emlékeket. Mikor pedig már sötétedni kezdett Alice volt az első aki elment közülünk, aztán Nancy és Danken is távoztak. Míg végül csak én és Carlos maradtunk, mint annak idején. Csak mi hárman és senki más. Így kezdődött minden, de a befejezés mást tartogatott.