Gyerekkorom küszöbén

Áldozat

     Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Lassítottan láttam, ahogy a golyó egyenletesen, gyors sebességgel repült a levegőben. A célzás tökéletes volt, és hiába láttam, hogy egyre közelebb ér, mégis képtelen voltam meg mozdulni. Hirtelen minden eszembe jutott. Magam előtt láttam a ma reggelt, ahogy a szökési kísérletet tervezgetem. Láttam ahogy Dankennel és Nancyvel a kávézóban beszélgetünk. Láttam a virágboltost, ahova Noahval mentem. Láttam Carlost, amikor ébren, az ablak előtt várakozik, én pedig felé futok. Láttam ahogy Nancy a tetőn vár rám. Láttam amikor a szüleim még ősszel a bőröndöket a kocsiba pakolják, és a zsebpénzemet a konyhapulton hagyták. És sokkal régebbi emlékeket is, amikor először hoztak ide, és találkoztam nagyapával és Noahval és persze Carlossal akivel olyan sok mindenben hasonlítottunk, hogy mire észre vettem már bele is szerettem. Láttam és mindenre emlékszem is. Ezen a helyen történt, itt kezdődött megváltozni az életem. Mindig is vissza vágytam arra a nyárra, erre a helyre. És most itt vagyok. Egy jól ismert helyen, ami most mégis ismeretlen a szememben. Az összes szép emléke amit itt szereztem, már lassan megfakult és idegenné válik. Itt talákoztam először Vele, Velük, most pedig itt is ér véget. 
    Hallottam, ahogy a golyó célt talál, és belefúródik a bőrbe. Hallottam, és láttam is de képtelen voltam fel fogni. Minden túl lassú, de egybe túl gyors volt egyszerre. Egy éles sípolást halottam meg a fülemben, majd éreztem ahogy a testem lehűl és verejtékezni kezd. A szívem szaporán vert, gombóc nőtt a torkomba, és alig kaptam levegőt, a könnyeim pedig megállás nélkül eredtek le az arcomon, átitatva izzadt, koszos pulcsimat, nyomot hagyva. Egy pillanat volt az egész, hirtelen sötétség lett, majd ismét láttam a ránk célzó személy csalódott arcát, ahogy leereszti karját, és ájultan esik hátra. Mert van az, hogy az ember el tervez valamit és az élet kereszt be tesz, vagy épp az én esetemben hátba szúr. Engem vettek célba, de mégse engem ért a lövés. Szemem előtt láttam, ahogy a golyó közeledtével elém ugranak, megvédve engem. Ezt látva valahol mélyen egy hang kezdett el ordítozni, újra és újra ugyan azt a szót mondogatva megállás nélkül AZ ÉN HIBÁM!!!!  
    Bambulásomból Dake ébresztett fel, az előttem lévőre figyelve ijedten. Én akkor vissza nyerve egy kis életerőt, hajoltam felé, úgy, hogy szembe tudjunk nézni. 
- Noah!!!!!- ordítottam rekedtes hangon, a könnyeim patakokban folyva alig látva valamit úgy emeltem remegő kezemet a mellkasára, egyenesen a sebhelyre ahonnan a vér megállás nélkül ömlött kifele.
- Rachel.- mondta halkan, köhögve. Egyre gyorsabban hűlt le a teste, sápadt el az arca.
- Ne, kérlek ne beszélj, azonnal hívjuk a mentőket.- mondtam majd körbe néztem, és láttam, ahogy Nancy fel alá járkált a telefont a füléhez tartva úgy nézve felénk, Dake az apjához ment az állapotát ellenőrizni, és ahogy láttam az arcán nem is mert közelebb jönni. Ez ránk tartozott, Danken Nancyvel hasónlóan cselekedett, kicsit távolabb tőlünk, és végül Carlos, aki csak szótlanul, lefagyva ült kicsit távolabb tőlünk, össze gubózva, kapucniát a fejére húzva.
- Rachel - ismételte magát- Én nem fogok már meggyógyulni - mondta, mire én már nem tudtam hogy töröljem meg a szemem, hogy lássak is valamit a könnyektől 
- Ne mondj hülyeséget. Igenis meg fogsz gyógyulni.- győzködtem - Megígérted, hogy együtt megyünk haza.- zokogtam
- Én azt ígértem meg, hogy megvédelek, kerüljön bármibe- mondta mosolyogva - És be is tartottam.
- D-de miért?- zokogtam
- Hülye kérdés. Mert szeretlek, te buta.- mondta szórakozottan, mire nekem csak még inkább rám tőrt a sírás- Tudod, elég vicces, nem?- kérdezte, de erre már nem tudtam válaszolni, a hangom elment így csak hümmögtem- Ugyan azon a helyen ér el a vég ahol életem legszebb emlékét szereztem. Veled és persze Carlossal is bár be kell vallanom előszőr nagyon nem bírtam- nosztalgiázott, de én csak egyre durvábban töröltem meg a szemeimet- Mindig is hálás leszek azért a nyárért. Majd mond meg a többieknek, hogy köszönök, minden emléke, ami együtt töltöttünk. Ja és mond meg Carlosnak, hogy sajnálom, nem tudtam meg tartani a szavát, miszerint mindig ott leszek veled. Bár rohadt nagy szemétség volt, hogy végül ő jött össze veled- pár könnycsepp szaladt ki a szemén- De attól még kívánom, hogy minden jó legyen.- mosolyodott el.- Még ha én már nem is leszek. - kis szünetet tartott, majd folytatta- Mond Rachel...
- Tessék- nyögtem ki nehezen
- Meg ígéretnél nekem valami? 
- Ühüm.-néztem a szemébe
- Ígérd meg, hogy nem fogod magadat hibáztatni .
- Ezt nem tehetem meg, az én hibám.
- Kérlek Rachel.- könyörgött
- Miért kell neked, még most is rám gondolnod?- kérdeztem zokogva
- Tudod nagyon jól.- mosolygott- Rachel 
- Tessék.-éreztem, ahogy egyre lassabban ver a szíve
- Ha egyszer ujjá születek, találkozzunk egy nyári napon, és akkor majd egy széles mosollyal köszönj rám - nyúlt az arcom felé, majd az ujjával letörölte a könnyemet
- Persze, bármikor.- mondtam fájdalmas mosollyal
- És kérlek, legközelebb ne ijessz majd meg.- mondta nevetve, mire én csak szélesebb mosolyt húztam a számra, de a könnyeim nem álltak meg, hisz ekkor a keze hirtelen leesett, a szíve megállt, teste pedig megdermedt. Ekkor én hangos zokogásba törtem  ki, a mellkasára borulva. Fájt, elviselhetetlen fájdalom járt át, olyan volt, mintha ki téptek volna belőlem valamit, és még mindig a fülembe csengettek szavai. Egy meleg kezet éreztem a vállamra téve. Felemelve fejemet, homályosan láttam Carlost, ahogy Noah teste felé hajol, hogy lehajtsa szemét.
- Kösz mindent haver. Még találkozunk- búcsúzott el, majd lehúzta a kapucniját. Vörösen, feldagadt szemekkel nézett rám, én pedig a fejét a mellkasába fúrva bőgtem tovább. Carlos még szorosabban ölelt át, a vállai neki is megállás nélkül reszketett.  Hallottam, ahogy a többiek körénk gyűlnek és ők is csatlakoztak az ölelésbe. Kicsit eltolva magamat Carlostól, hogy lássak is, Nancy ugrott a nyakamba és bár tuti le tagadná, de neki is vörösek voltak a szemei. Dake mint kívülálló nézte a jelenetet szomorúan.
- Bocsánat, mindenért- mondta egyenesen nekem intézve szavait, de jelenleg rá nézni is képtelen voltam, így hát szó nélkül hagytam. Helyettem Nancy és Danken néztek rá fenyegetően, Carlos pedig figyelembe se vette. Ekkor egy halom ember törte be az ajtót, rendőrök, mentősök együttvéve. Nancy egyből a rendőr kapitányhoz rohant és szorosan megölelt. Addig a mentősök Noah testét tették egy mentő ágyra, egy fehér lepellel letakarták és kivitték. Üres tekintettel néztem a jelenetet. Nancy végül vissza tért, magával húzva a férfit is.
- Részvétem. - mondta egyből mire én csak a szemébe néztem- Bár nem a megfelelő alkalom, de szeretnék bemutatkozni. Ryan biztos úr vagyok, Nancy édesapja.- mondta majd felém nyújtotta kezét, én pedig hezitálva de kezet ráztam vele.- Sokat mesélt, már a lányom rólad, és mindig is meg akartalak ismerni. Ha bármire szükséged lenne, vagy segítség kell, nyugodtan szólj- mondta kedvesen
- Köszönöm. Akkor kérem haza vinne?- kértem meg
- Hát persze. Ha szeretnél akár nálunk is alhatsz, talán úgy jobb lenne.- ajánlotta fel, mire én csak a fejemet ráztam
- Nem, csak haza akarok menni.
- Rendben.- értette meg
- Nagyapával mi van?- kérdezte rekettes hangon Carlos
- Egyenlőre be vittük az őrsre, egy darabig ott tartjuk, amíg nem vizsgáljuk meg ezt az ügyet. És még a 30 évvel ezelőtti balesetet is. - mondta komolyan, de engem nem érdekelve ki mentem a szóbából egyenesen a kijárat felé. Ott egy pillanatra megtorpantam. Ha másképp döntök, Noah még élne. Gondoltam magamban, majd a könnyeim ismét patakokban folyt.  A házból kiérve, dörgéseket hallottam minden honnan, majd az eget színes tűzijátékok töltötték be. Véget ért a szilveszter, és beköszöntött az új év.