Gyerekkorom küszöbén

Barátság?

Noah szemszöge :

Jól tettem igaz? Ez volt a helyes döntés. Carlos szerelmes Rachelbe ezt mindig is tudtam. Rachel pedig tudnia kellet arról, hogy Carlos itt van. Ez így volt helyes. Ők ismét találkoznak és Rachel is végre boldog lehet. De akkor mért fáj ez nekem ennyire?! Mindig is segítettem nekik, hogy találkozzanak, de most olyan mintha a szívem ketté szakadna. Félek attól, hogy elveszítem Rachelt, még úgy is, hogy nem is az enyém. Mikor kezdtem el én így érezni? Hisz eddig nekem az is böven elég volt, hogy láthatom mosolyogni, de azóta ez megváltozott. Csak magamnak akartam Rachelt. De ma amikor meglátta Carlost, olyan fényt láttam a szemében amit én soha nem fogok tudni kiváltani belőle. Ha tehetném újra élném azt a nyarat, úgy hogy csak engem lásson, és nem őt, de az egyszerűen lehetetlen...

Reggel üveg csörömpölésre és fahéj illatra keltem. Ma van a minden évben megrendezett családi összejövetel. Kinézve az ablakon egy csomó embert láttam ahogy fel alá mászkálnak ünnepi öltözetben. Én is szép ruhát húztam fel, elvégre ha nem, nagyapa leharapja a fejem megint. Jobbnak láttam inkább elhuzni onnan a csíkot, hiszen nem igazán látnak szívesen. Már egy éve annak, hogy nagyapa örökbe fogadott és ennek a család nagyrésze nem igazán repesett az örömtől. Sok vita volt emiatt, hisz már van egy örököse akkor minek hoz ide egy kölyköt aki még csak a szüleit sem ismeri. Már megszokottá vált, hogy utálnak. Ez volt az árvaházban is, minden család vissza vitt egy hét után. Egyedül csak nagyapa az aki valóban elfogad és igazi unokájaként gondol rám. Az igazi családomat nem ismerem. Ez tény, de soha nem gondoltam rá hátránynak. Bármi volt is az oka, hogy elhagytak a legkevésbé sem érdekelt. Csak annyit mondtak, hogy csecsemő koromban az árvaház elé tettek. Nem kellesz senkinek! Sose lesz igazi otthonod! Mindig ezzel piszkáltak az árva házban, és volt idő mikor el is hittem ezeket. De ez minden megváltozott mikor nagyapa megjelent és az unokájának nevezett. Soha nem találkoztam még ilyen különös emberrel mint ő. Igaz sok időbe telt míg meg tudtam szokni a viselkedését, főként a kínzó tanítási módszereit. De később megtudtam, csak azért veszi ennyire komolyan, mert azt akarja, hogy lássák, hogy igenis méltó vagyok a család nevére. Ahogy haladtam beljebb az erdőbe egy tüskés fallal találtam szembe magam. Épp tovább akartam menni mikor is a szemem előtt egy kéz nyúlt ki a falból. Bénulva álltam egy darabig, majd a lyukhoz kaptam a fejem, de a kéz addigra már eltünt. Közelebb léptem, hátha ismét felbukkan a kéz, de helyette egy lány fejével találtam szembe magam. Hátrálni kezdtem, de megbotlottam egy ágba és hátra estem. Ilyedtembe elsíkoltottam magam, mire a lány is felsíkoltott. Fekete kocos haja eltakarta a fél arcát, de még így is láttam rajta valamit ami azonnal megfogott.

Ez volt ez első alkalom, mikor találkoztam vele. De sajnos ez a találkozás hamar véget ért, mert sikerült eltünie a szemem elől, pedig ha akkor jobban figyelek rá, akkor most egyikünk sem szenvedne. Másodjára már otthon találtam rá, és épp Carlosal beszélgetett. Vajon csak véletlen volt, vagy a sors műve, hogy ketten együtt voltak? Hülye kérdés.

A lány....... itt? És Carlos is? Mi történt itt, amíg elvoltam? Nagyapa erről nem mondott semmit. Carlos az öreg valódi unokája aki a betegsége miatt, nem jöhetett ki a kórházból. Vagyis nekem ezt mondták. De akkor minek beszélget a lánnyal? És a lány mért van nálunk? Épp készültem elveszni a gondolataim mélységében, mikor is a lány hirtelen előttem termedt.
- Szia! Bocsánatot kérek a viselkedésemért, félre ismertelek. Köszönöm, hogy segítettél virágot szedni.
Zavartan néztem rá, és valószínűleg neki is feltünt így folytatta:
- Mától fogva a nyár végéig itt fogok lakni. Remélem jóban leszünk.
Épp indult volna vissza Carloshoz de hirtelen vissza fordult és csak annyit mondott Rachel.
- Noah! - ordítottam utána.
Csak néztem, hogy mosolyogva beszélget Carlossal, miközben egy furcsa érzés kerítette hatamába.

Abban a percben elhatároztam, hogy megvédem ezt a mosolyt. Még ha az a mosoly nem is nekem szólt. Csak had lássam boldogan. Egész nyáron erre törekedtem. Minden létező eszközt megragadtam, hogy segítsek nekik ismét találkozni. De ahogy kezdtek lassan egymásba szeretni, én úgy próbáltam elnyomni a bennem növekedő fájdalmat. Az elején még nem értettem, hogy honnan ered, de mikor megtörtént a baleset Carlossal egy kicsit megnyugodtam. Ekkor jöttem csak rá, hogy valójában mit is érztem a legelején. Szeretem Rachelt! De egyben azt is akarom, hogy boldog legyél Carlossal. És ez teljesen kikészít. Miért fáj ennyire az, hogy szeretem őt?..... Tudom miért mert számára CSAK egy régi barát vagyok.