Gyerekkorom küszöbén

Emlékszel?

Olyan boldog lettem, hogy gondolkodás nélkül ráugrottam, ezáltal ismét beverte a fejét a falba. Felült és fejét kezdte el simogatni, míg én mellette nem tudtam abbahagyni a nevetést. A folyosón alig volt pár ember, de azok is furcsálva néztek minket. Akik pedig látásból ismertek kitágult szemekkel. Jah, nekem is ez lenne a reakcióm, ha magamat látnám. Olyan rég nevettem már ilyen jót. Oldalra fordítva a fejem, láttam, ahogy Noah abbahagyja a nyöszörgést, feláll és a kezét nyújtja felém. Gondolkodás nélkül bele kapaszkodok, így már én is mellette állok. Csak akkor vettem észre, hogy mennyivel magasabb nálam vagy egy és egy fél fejjel talán. Vicces bele gondolni, hogy volt idő mikor magasabb voltam nála. Szőke haja borzosan a szeme előtt van, így csak az egyik szemét láthatom a gyönyörű gesztenye barna szempárból.
- Mi lett Rachel?
Ahogy kimondta a nevemet, melegség járta át a mellkasom, olyan rég volt már, hogy utoljára hallottam a nevem, hogy már lassacskán el is felejtettem. És nem csak a nevemet Noaht is olyan, de olyan rég nem láttam és úgy hiányzott, hogy egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
- Várj mi...mi lett? Minek sírsz?
- Semmi csak olyan boldog vagyok, hogy láthatlak.
- Mi lett veled, régen sose sírtál.
- Változtam, tudod az emberek szoktak! - mondtam kicsit duzzogva, elvégre attól még, hogy régen nem igazán sírtam, sőt még most se, de én is ember vagyok és az természetes hogy a boldogságtól könnyezek.
- Jól van na, nyugi. Sose mondtam, hogy nem szabad, sőt végre így is láthattalak, és ez szórakoztató.
Kezét a hajamba túrva összeborzolta, és arcán megjelent az az idegesítő, de mégis jól ismert lágy mosoly, amit mindig is szerettem nézni.
-De nem megyünk valahova, mert már egy ideje a folyosón állunk.
- Mi? Jah de, menjünk! De várj csak, még mielőtt elfelejteném megkérdezni, hogy kerülsz ide?
- Mostantól én is ide járok suliba.
Döbbenten néztem rá, aki csak kérdőn felém fordult. Mikor pedig leesett mit mondott szorosan megöleltem. Nagyon boldog vagyok, hogy mostantól egy suliba járunk és minden nap láthatom pont úgy mint régen. Régen.... ahogy vissza gondoltam, mintha csak pofon vágtak volna, úgy jött a felismerés, és a tudat, hogy ez nem jó. A szíven gyorsabban kezdett el verni és a mellkasom sajgott a fájdalomtól. Mégis, hogy lehetne ez olyan mint régen, hogyha csak ketten vagyunk. Hisz ez nem ugyan olyan, mint mikor Ő is velünk volt. És ez mind az én hibám. Néma csendben léptünk ki a suli kapuján, mindketten a gondolatunkba meredve. Vissza gondolva utoljára azon a nyáron találkoztam vele, VELÜK először és utoljára, de még így is tőlük kaptam a legszebb emlékeimet kis koromból. Hirtelen Noah megállt szemben egy virág bolt előtt. Egy darabig nézte, majd felém fordult.
- Biztos vagyok benne, hogy sok kérdésed van, és ígérem, hogy meg is kapod rá a válaszokat, csak légy türelmes.
- Rendben, de mi ez az egész?
- Akarok mutatni neked valamit, amit neked feltétlenül látnod kell. De előbb vennem kell egy csokor virágot!
- Mire?
- Higgy nekem, szükség lesz rá később, vagyis inkább neked.
Válaszra sem várva szorosan megfogta a kezemet, majd maga után behúzott a virág boltba.