Gyerekkorom küszöbén

Trauma

Üres tekintettel néztem ahogy az utolsó kilőtt tűzijáték befesti az eget, majd eltűnik. Pont mint Noah, mennyire ironikus. Gondoltam magamban, majd az épp elhaladó mentőkocsira néztem. Most ott fekszik Noah élettelen teste, elviszik és többet nem látom viszont. A gondolattól megijedtem és már készültem az autó után üvölteni, hogy várjanak, de akkor léptek ki az ajtón Nancy és az apja.
- A kocsi erre van, kövess kérlek.- mondta az apja kedvesen. Szótlanul követtem, majd hirtelen meg álltam körbe nézni.
- Hol vannak a többiek?- kérdeztem
- Carlos azt mondta még van pár dolog amit el kell intézzen Dakevel kapcsolatban, Danken pedig apa helyett segít a nyomozóknak fel takarítani, és elvinni Dake apját.- mondta Nancy komolya, engem fürkészve
- Értem- csak ennyit mondtam, majd beszálltam a kocsiba. Ezt követően Nancy is beült az anyósülésre elém, majd elindultunk. Az út csendben telt, nem kérdeztek értelmetlen kérdéseket, amiért hálás volta, és még Nancy apja sem kapcsolta fel a rádiót. Én csak a fejemet a hideg üvegre támasztva, bámultam ki a sötétségbe. Ahogy egyre közelebb értünk úgy kezdett a város zaja be tölteni a sötétséget. Pár ember még mindig az utcán lézengett egy egy pezsgős üveggel a kezében, petárdáztak.
- Nancy - mondtam halkan, mire csak hátra hajolt
- Tessék?- kérdezte aggódva
- Boldog Új Évet!- mondtam neki halkan, mire először meg lepődött, majd mint akinek le esett, halványan elmosolyodott
- Neked is Boldog Új Évet! - mondta, majd vissza hajolt, de a tükörben még vissza nézett rám. Nem mondtunk többet úgy haladtunk tovább.
         Mikor már a sulit is elhagytunk, hirtelen a virágboltot vettem észre, mire valami be kattant nálam.
- Állj!- ordítottam, mire Nancy apja ijedten lépett a fék pedálram ezáltal mint előrébb estünk.
- Mi az?- kérdezte aggódva, de nem válaszoltam csak kinyitottam a kocsi ajtaját és a fagyban elkezdtem rohanni a virágbolthoz. Az ajtó előtt megállva szomorúan néztem a helyre. Ide hozott Noah egyből, miután hosszú idő után először találkoztunk. A feltörekvő emlékeknek köszönhetően pár könnycsepp ki szaladt a szememből. Nem tudom miért futottam ide azonnal, semmi értelme nincs. Hisz még csak nyitva sincs, de mégis képtelen vagyok innen el mozdulni. Hirtelen Nancy jelent meg mellettem, gyorsan véve a levegőt.
- Meg vesztél?!- szólt rám- Miért kellet ide futnod? - kérdezte mire már normálisan vette a levegőt
- Nem tudom.- mondtam őszintén
- Ó te jó ég. Ha legközelebb valami meggondolatlant akarsz csinálni előtte szólj, mert frászt kaptam én is meg apa is.- mondta dühösen
- Bocsánat.- mondtam , majd készültem volna vissza menni, mire Nancy elkapta a karomat
- Várj. Előbb magyarázd meg mi ez a hely?- kérdezte kíváncsian
- Csak egy virág bolt, ahova Noah hozott még régebben. Hülyeség tudom, csak miután megláttam az ablakból, gondolkodás nélkül ide jöttem.
- Azt vettem észre. Nézd akármi is van, tudod, hogy én itt vagyok és nekem bármit elmondhatsz.- mondta tőle szokatlanul komolyan
- Tudom.- mosolyogtam halványan
- Na azért. Nem szoktam hozzá, hogy én kell ki osszalak téged, ezért most elég furcsán érzem magam.- mondta őszintén
- Elég bizarr is volt.- mondtam halvány mosollyal
- Na de akkor most gyere vissza, mert szét fagy a seggem- mondta komolyan, mire én gyengéden, de elnevettem magam. Nancy erre csak sóhajtott egyet és elmosolyodott. Bár nem mondta ki , én mégis láttam a szemeiben mennyire aggódik értem, és az hogy kicsit nevettem, mennyire megkönnyebbült tőle.
- Menjünk. - mondtam és visszamentünk az autóhoz. Nancy apja, bár nem mondott semmit, mégis többször nézett felém a visszapillantó tükrön keresztül. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és inkább az üvegre hajtottam fejem.
          Sokkal hamarabb otthon találtam magam, mint ahogy gondoltam volna. Mikor ki szálltam, Nancyék még egyszer megkérdezték, biztos, hogy nem akarok-e velük maradni, vagy Nancy még azt is ajánlotta, hogy ő marad itt, de én csak vissza utasítottam. Jelenleg egyedül akarok maradni. Nehezen de végül Nancy is megértette ezt. Még épp közölték, hogy reggel benéznek, amire csak bólintottam, majd leléptek. Én még pár percig a hidegben maradtam, majd egy nagy levegőt véve beléptem a házba. Az egész hely idegennek tűnt. Mintha sokkal régebb óta mentem volna el, nem pedig egy hete. Minden ugyan úgy volt, mint mikor eljöttem, de mégis más érzés volt. A feldíszitett fa, az ajándékok, annyi emléket idéznek fel, amitől a mellkasom sajogni kezdett. Akárhova néztem, volt valami közös emlék ami be villant előtte. A konyha ahol együtt nevettünk Nancy és Danken kergetőzésén, a fa amit titokban hoztak ezzel is meglepve. Majd megláttam a kanapé, mire be villant a csók Naohval, amitől zavarba jöttem, de ugyanakkor szomorúság járt át. Megpróbálva elterelni a figyelmemet a kanapé feletti felakasztott festményt néztem, amiről egyből el is kaptam a fejem. Képtelen voltam rá nézni. Tétlenül ténferegtem, míg össze nem szettem a bátorságomat, és bementem Noah szóbájába. Belépve megcsapott a jellegzetes illata, és ettől sírás rohamom lett, de már az összes könnyem elfogyott. Ott állva a szóbájában, a közeli szekrényhez mentem. A polc tele volt üres üdítős palackokkal, cukorkás zacskóval és egy lefedett képkerettel. Azonnal elvettem és fel fordítottam, mire döbbenten néztem a képre. Hárman voltunk rajta, Én Carlos és Noah, még az erdő közepén, kicsit távolabb a birtoktól. Teljesen el is felejtettem, hogy készült egy ilyen kép. Gondoltam magamban, és halványan elmosolyodtam, mennyire kicsik is voltunk. A képet hosszasan nézegetve végig simítottam az ujjamat Noah gyermekkori külsején. Miért kellet feláldozd magad? Miért kellet pont engem szeretned? A képet szorosan a mellkasomhoz szorítottam, úgy nézelődtem tovább a szóbájában. Ahogy járkáltam körbe, véletlenül egy apró kis dobozkát vertem le, ami hangos puffanással csapódott a földre. Gyorsan fel vettem, kíváncsiságból ki nyitottam. A dobozban apró kis csecse-becsék voltak, mind egy egy emléket őrizve. Préselt virág, amit még én adtam neki régen, egy összegyűrődött lap, amin harci mozdulatok voltak bemutatva rajz formájában, pár régebbi érme és egy kék szalag ami nagyon ismerősnek tűnt. Egy darabig néztem, majd a másik kezembe lévő képre néztem, és akkor rá jöttem, hogy ez az a kék szalag amit régen vesztettem el. Az óta meg őrizte ezzel a tudattal pedig még szomorúbbá váltam. Visszatéve a dobozkát, leültem a hideg földre és fejemet a falnak támasztottam, beszívva Noah illatát, igyekezve örökre az emlékeimbe vésni.
- Bocsánat Noah, nem tarthatom meg az ígéretem. - mondtam hangosan, majd le hunytam a szemem. Az én hibám, ha hallgattam volna Nancyre és Dankenre akkor minden másképp történt volna. Nem kellet volna Noahnak meghalni, ez egy tévedés. Egyáltalán miért kellet meg mentenie?....Ha meghaltam volna, jobb lenne....... Mindenkinek jobb lenne. Eleve ezt akarták nem?! Megölni....William, nagyapa és Dake... Vagyis azt hiszem, hogy ezt akarták, de már fogalmam sincs. Elegem van már abból, hogy mindenkinek miattam kell szenvedni. És abból is, hogy nem tudok semmit. Noah, bárcsak itt lennél.. Bárcsak legalább annyire a támaszod tudtam volna lenni neked, mint te nekem. Mond, miért aggódtál értem a legvégéig, miért mondtad azt, hogy ha újra találkozunk...... Ezek után, hogy nézzek a tükörbe, vagy hogy kéne ezek után csináljak bármit is. Bocsánat......
A gondolatok és emlékek áradata egyre halványabb lett és már nem maradt semmi csak sötétség, mi lassan kezdtek felemészteni belülről.