Gyerekkorom küszöbén

Változás

    Orvosi utasításra, kora reggel már be vittük Carlost a korházba, ahol csak annyi időt hagyva, hogy még elköszönjünk egymástól és már küldtek is ki a teremből. Kezdetét vette a műtét. Én a váróban maradtam, míg nagyapa minden fél órában az orvosokat kérdezgette eredménytelenül. Csak mi ketten voltunk ott, mert  Dankennek előrébb hozták a kis kiruccanását amiről tegnap este tudott meg így kénytelenek volt az éjszaka közepén repülőre szállni Nancy apjával együtt. Nancy ezt persze nem hagyhatta, így utánuk indult, de még az éjjel fel hívott, hogy engedélyt kérjen és egy hosszú bocsánatkérés üzenet mellet elengedtem. Elvégre neki is meg van a saját élete, gondjai és bűntudatom van, hogy az utóbbi időbe ezeket elhanyagolta miattam. Ezért elhatároztam, hogy most én leszek a jó barát aki hagyja, hogy repülőre ülve kövesse az apját és a pasiját. Alicet pedig igaz tegnap nagyon jól el beszélgettünk, és hamar be is sikerült illeszkednie, mégsem érzem úgy, hogy jogom lenne bevonni az én problémáimba, így nem szóltam róla, hogy Carlost ma műteni fogják. Így lett az, hogy már lassan két idegtépő órája várakoztam a terem előtt, ahol még mindig a műtét fénye világított. Megfogadtam, hogy jó barátnő leszek és támaszt nyújtok Carlosnak, ezért hát én szeretnék lenni az első akit a műtét után találkozik. Mert sikerülni fog, bízom benne, hogy síkeres lesz a műtét. Sikerülni kell!! 
     Ekkor nagyapa lépett be ismét a váróterembe, amitől kissé csalódottan fogadtam.
- Még mindig semmi. Egyszerűen senki nem mond semmit, hogy mi a helyzet - mondta ingerülten, majd leült közvetlenül mellém 
- Nincs mit tenni, egyszerűen csak várnunk kell - játszódtam meg a higgadtat
- Ez igaz - nagyot sóhajtott - De neked ideje lenne pihenned egy kicsit - mondta aggódva
- Nem szükséges, jól vagyok - mondtam határozottan
- Az lehet, hogy jól vagy, de mind ketten tudjuk, hogy ez hazugság. Nézd az én felelőségem vigyázni rátok, és bár megértem, hogy minden áron itt akarsz maradni várva, hogy felébredjen, attól még pihenned kell. Még korán van, mi lenne ha egy kicsit aludnál. Még növésben vagy szükséged van az alvásra. És még a temetés is csak tegnap volt, ami biztos lefárasztott, szóval kérlek aludj egy kicsit. -mondta aggódó hangon, ami jól esett. Szóval ilyen ha a nagyapád aggódik érted. 
- Köszönöm, hogy aggódsz, de tényleg jól vagyok. A temetést pedig Carlos és a többiek miatt képes voltam elviselni. - mondtam mosolyogva, mire nagyapa csak egy nagyot sóhajtott.
- Milyen makacs vagy. De ha nem is aludni legalább tégy egy kisebb sétát, hogy felfrissülj. Az talán jót fog tenni. Én pedig ígérem, ha bármi van hívni foglak, de most menj. - utasított ellenvetést nem tűrő hangon. Majd hirtelen karon ragadott és ki vitt az épületből. Ha nem teszem meg, ezzel arra késztetem nagyapát, hogy aggódjon pedig biztos már ő is le van fáradva. Talán tényleg hallgatnom kéne rá. 
-Menj - utasított ismét 
- Jó de igérd meg, bármi van hívsz.- kérleltem, de nagyapa csak bólogatott és vissza is ment az épületbe én meg ott maradtam magamba. És most hova tovább?  Kérdeztem magamtól, majd jobbnak látva elindultam egyenesen. A kora reggeli időben csípte a fülemet a hideg, de nem törődve vele sétáltam tovább. Még a nap csak akkor bújt elő, átvilágítva az emberektől üres utcákat. Csend volt mindenhol, és pont ez a csendre volt szükségem ahhoz, hogy egy pillanatra megfeledkezzek a sok fájdalomról és idegességről. Az utóbbi időben túl sok minden történt, hogy pihenni tudjak. De nem csak én. Nancy és Danken ezzel a kis kiruccanással legalább pihenni tudnak és megszabadulni a gondoktól. Carlos pedig még mindig ott fekszik a műtő ágyon, kések alatt várva, hogy ezek után megszabaduljon a sok éves szenvedéstől. Hiszem, tudom hogy sikerülni fog, neki kerüljön bármibe, mert ő, akárcsak a többiek változnak. Mind haladnak előre a jövő felé, ezzel pedig magukkal húznak engemet is. Így volt ez mindig is. Elképzelni se tudtam volna, hogy az nap mikor váratlanul Nancy leszólított az osztályban végül ide fogunk kilyukadni. Rengeteg emlékkel gazdagodtam hála neki. Neki és bár többet soha nem akarok találkozni anyámmal, mégis hálával tartozott. Elvégre ő vitt el nagyapához, ami teljesen felforgatta az életemet. Rengeteg ember közre játszott, hogy most képes legyek elfogadni az élet adta fájdalmakat, és meglátni a vidám dolgokat is. Így talán egy kicsit, egy egészen kicsit de sikerült megváltoznom. És ezt mind, mind nekik köszönhetem, ezért hát, hogy bebizonyítsam, hogy igenis megérdemlem ezeket a jó embereket körülötem elkezdek gondolni a jövőmre. Nem fogom hagyni, hogy a sok múltbeli rossz élmény keresztbe tegyen. Többé már nem, és pontosan tudom, hol is kezdhetem. Minden erőmből elkezdtem szaladni egyenesen a temető felé. Ott egyenesen Noah sírja előtt megállva, néztem a temérdek virág halomra aminek legalján ott volt az enyém is. Leültem egyenesen a sírkövel szemben. 
- Szia Noah - elcsuklott a hangom, de nem törödve vele tovább folytattam - képzeld elhatározásra jutottam, mától kezdve nem fogok egy sírós gyerek lenni. Elhatároztam, hogy igenis változtatni fogok. Váltosztatni magamon, és a hozzá állásomon. Már nem érdekel a mult, nem fog érdekelni a sok fájdalom, amit anyám miatt kellet átélnem. Többé már nem. Igenis meg fogom találni a rossz dolgokban is a jót és az örömöt. Nem hagyom, hogy befolyásoljon. És tudod ezt  az elhatározást neked köszönhetem, neked és a többieknek. Ezért csak azt akarom mondani, hogy köszönöm, köszönök mindent és igérem olyan nővé fogok válni akire büszke lehetsz. - mondtam könnybe lábadt szemmel - Bár úgy tünik nem fog egy könnyen menni - töröltem meg a szemem - De igérem megpróbálom. Szóval kérlek nézz majd fentről rendben?! - a könnyektől már homályosan láttam, de továbbra is mosolyogtam.  - Akkor hát csak ennyit akartam, most megyek. Még jönni fogok. Addig is vigyázz ránk.- mondtam vidáman, letörölve a könnyeket. Felálltam, lesöpörtem a port a nadrágamról és már mehettem volna is de ekkor szembe találkoztam Dakekel. A hirtelen találkozotól, teljesen lefagytam és meglepődve néztem vele szembe aki. Pár percnyi csend ült közénk amit végül én törtem meg.
- Halodtad? - kérdeztem félve
- Ja. Úgy a felétől - mondta bünbánóan 
- Értem. - vettem fel egy poker arcoz - Akkor viszlát.- siettem volna el mellette de ezt ő nem engedte 
- Várj Rachel! Én nem akartalak meglesni, csak épp erre jártam - mondta zavartan, majd a jobb kezében levő virág csokrot probálta elrejteni a háta mögé 
- Erre jártál egy virágcsokorral? - kérdeztem gyanusa - Bár mindegy is, nem rám tartozik. Viszlát -köszöntem el tőle hüvösen de megint csak megállított 
- Sajnálom. - mondta öszintén. - Nem ezt akartam. 
- Hidd el én sem. - mondtam szomorúan - De ilyem az élet. Igaz? - néztem rá épp oly hidegen, ahogy ő még régen, mikor elrabolt. Erre választ nem adott csak lehatotta fejét. Mivel úgy véltem többet nem fog megszolalni, megint megpróbáltam elmenni, de amit léptem pár lépést, akkor megszólalt bennem a bűntudat. Vissza fordultam hozzá és láttam ahogy elhejezi a virág csokrot, majd leül oda ahova alig pár percel ezelőtt voltam. 
- Nem a te hibád volt.- mondtam öszíntem, amitől hátra fordult. Valószínüleg azt hittem, hogy elmegyek ezért csak meglepetten nézte, ahogy vissza fordulok és leülők mellé.
- Hogy érted? - kérdezte zavartan
- Az én hibám volt, hogy Noah meghalt. Nem hallgattam a jó szóra és önfejüen cselekedtem. Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy végül ez történhet. Túl gyorsan történt minden, én pedig valahogy nem tudtam elhinni, hogy ami történik az a tényleges valóság. A tudatlanságom és önfejüségem pedig ide vezettet. Ez az én büntetésem a tetteimért, szóval ne kérj bocsánatot.- mondtam komoran a földet bámulva. Dake nem válaszolt, így belállt egy kisseb csend közöttünk.   
- Meg fogsz fázni.- mondta hirtelen, a szavai pedig kedvesen hangzottak
- Ezt pont te mondod.- utaltam rá, hogy amúgy ő is a hideg talajon ül 
- Ez igaz - mosolyodott el 
-  Miért jöttél ide?- kérdeztem rá egyenesen 
- Büntudat - válaszolta eszerüen - És te? 
- Változás - utaltam az előbbi monologomra, aminek fültanja lett 
- Miért nem tegnap jöttél? Akkor volt a temetés - kérdeztem meg ismét 
- Nem lett volna helyes. Nem volt jogom hozzá, hogy eljöjjek. De lefogadom, sokan voltak.
- Igen, rengetegen - mondta szomorúan 
- Utánna rám is szólt Carlos- mondta öszintén, mire én csak meglepődtem 
- Carlos? Te beszéltél Carlossal?
- Igen, ő kérlelt, hogy jöjjek el. Ezért is vagyok most itt, ha már tegnap nem lehettem. 
- Akkor téged keresett. -esett le végül - De miért? 
- Nem tudom. Mert mindig is ilyen volt. 
- Mi? Most nem egészen értem. Persze mondta, hogy joban vagytok..... de ilyen volt? 
- Persze megértem, hogy össze vagy zavarodva. Tudod azon a bizonyos nyáron, amit már mind ketten vizfolyásig fujták, utána találkoztunk véletlenül a korházban.  Gondolom már mondta neked...A bal szemem üvegből van. Apám okozta még régebben és véletlenül pont abba a korházba vittek. Hamar haverok lettünk, és bár Noahval nem voltam úgy joban, attol még tiszteltem. Ezért is kell bocsánatot kérjek tőled és persze a többiektől is. 
- Akkor nem bánnád a fel tennék egy kérdést? -kérdeztem Daketől a már jó régóta ki kivánkozo kérdést 
- Persze. Ez a legkevesebb. 
- Te igazából nem is akartál megölni engem, igaz? - kérdeztem rá egyből, mire Dake először meglepte, majd szomorú mosollyal megrázta a fejét. - Tudtam. Elvégre így semmi értelme nem volt. Meg tehetted volna, de nem tetted. Több száz alakalom lett volna rá, de ehelyett megvédtél.... Köszönöm.  - ha eddig nem a köszönetem volt az utolso csepp abban, hogy Dake a döbbenettől kövé váljon. Hosszú percig ,méregetett, majd egy nagyot sohajtva elmosolyodott. 
- Soha nem számítottam rá, hogy egyszer valaki köszönetet fog nekem mondani. 
- Ez így igazságos. - mondtam öszínten. 
- Te tényleg egy fura lány vagy.- nevettet megkönyebbülten, mire én is elmosolyodtam 
- Meglehet. Na de most hogy ezt megtudtam, nincs értelme tovább dühösnek lenni rád, szóval mit szólnál ha barátok lennénk. - álltam fel és felé nyujtottam karom
- Barátok? Te most viccelsz?! Hogy vagy képes barátként tekinteni egy olyanra aki olyan durván bánt veled. -mondta értetlenül, miközben ő is felállt
- Bár igaz, rémes alak voltál, goromba, durva, és többször is megrémisztettél - soroltam, mire csak a száját huzta - De ezek ellenére még is lehetsz jó. Megfogadtam, hogy elfeledem a keserű múltat és megváltozok. És te lehetsz az első lépésem ez a cél felé.- mondtam kedvesen, mire Dake csak zavartan nézett a szemembe - Meg hát végülis unokatestvérek vagyunk. Legyünk jóban -mondtam boldogan - Mit szólsz hozzá uncsi?
- Benne vagyok - mondta félve, mire csak megveregettem a vállát, amit Nancytől tanultam. Vagyis ő csapni szokott, de én kicsit finomítottam rajta.
- Örülök, de most akkor én tényleg megyek mert Carlos már vár rám.
- Rendben. Még akkor találkozunk - köszönt el
- Ja. És ha van időd valamikor lógj velünk, Carlos szerintem örülni fog, hogy még egy barátja velünk lóg - mondtam kedvesen
- Persze. De úgye az a pschiko szőke nem fog tenni semmit.-mondta kicsit félve, mire én csak felnevettem.
- Őt majd intézem én. Na szia.-köszöntem el és már teljes erőböl szaladtam a korház felé. Idő közben a város megtelt a szokásos élettel, de mit sem törödve velük, úgy szaladatm Carlsohoz. Látni akarom most azonnal!!!  
 Mikor beértem a korházba egyenesen a müteremhez szaladtam, ashol egybefutottam az orvossal.
- Hogy van?- kérdeztem sürgetve a doktort
- Jól. Minden rendben zajlott. A mütét sikeres volt. Most vittük el az eszközöket és az úr is hamarosan ébredezni kell.- mondta az orvos jókevüen
- Be mehetek hozzá? - kérdeztem sürgetve
- Persze, addig én szolok a másik hozzátartozojának.
- Renben, köszönöm doktor úr.- montam hálásan
- Úgyan nincs mit, elvégere ez a dolgom. - mondta majd el is ment, én prdig végre láthattam Carlost. Amikor bementem, Carlos ott feküdt az ágyon, óvatosan betakart fehér talkaróval. Mélyen aludt, és még az érkezésemre sem moccant meg. Legalább most ki tudja pihenni a fáradságot. Ettól pedig egy megkönnyebült sóhaj hagyta el a számat, amitől úgy éreztem mintha egy tonnát vettek volna le a vállamról. Hát tényleg jól van...tényleg én tudtam, biztos voltam benne, hogy sikeres lesz. De akkor miért kezd megint homályossá válni minden. Miért kezd egyre  nedvesebb lenni a arcom. Miért sírok, ha egyszer tudtam, biztos voltam benne?! Ez nem lesz jó, ha Carlos így lát, akkor mégis, hogy mondjam köszöntsem. Mosolyogni akarok mikőzben azt mondtom ,, megmontam,, de akkor miért. Állj! kérlek könnyek most az egyszer álljatok meg, nem akarok, hogy így lásson. Egyre erősebben kezdtem törölni a szemem, míg hirtelen egy meleg kéz érintését éreztem meg az arcomon. Lassan felnéztem és a homályosság ellenére is tisztán láttam Carlosz tekintetét, ahogy mosolyogva figyel. Szavak nélkül a nyakába borultam, aki hátra dölt az ágyon. Nem mondott semmit, csak gyengéden simogatta a hátam, amig be nem fejeztem a sirást. 
- Jó reggelt - mondtam kicsit eltolva tőle, még mindig a szememet dörzsölve
- Neked is - mondta kacér mosollyal - Mingint mi lett?
- Semmi, csak hiányoztál.- mondtam öszintén
- Ennyire? - kérdezte ő is mosolyogva
- Még jobban is- mondtam, majd finoman megcsókoltam, amitől teljesen meglepetésként ért
- Ha ez a jutalom, akkor gyakrabban kéne eltünjek - mondta, elrejtve a mosolyát 
- Ne! - kezdtem pánikolni, mire elnevette magát 
- Csak viccelek, többet soha nem hagylak magadra - mondta kedvesen, majd meg csókolt, amit persze nem elleneztem
- És történt valami érdekes amig aludtam?- kérdezte kiváncsian
- Ja. Nancy repülöre szállt az apja és Danken után - kezdtem mesélni
- Részvétem.- mondta komolyan mire mind a ketten elnevettük magunkat 
- De üzent, hogy hoz szuvenirt meg talán egy új pasit magának aki nem lép le az apjával
- Olyan idiótát többé nem talál - mondta mosolyogva, majd megához huzott és szorosan megölelt 
- Azon kivül tettem egy röpke sétát és össze futottam Dake, majd kibékültünk és megkértem, hogy csatlakozzon hozzánk 
- És? Mit mondott? - kérdezte kiváncsian és látszott rajta, hogy mennyire aggodik Dake miatt
- Azt, hogy rendben - mosolyogtam, Carlos pedig a válaszom után megkönnyebülve hajtotta hátra fejét
- Köszönöm. Tudod az apja miatt sokat szenvedett, szóval tényleg köszönöm, hogy a tette miatt megbocsátottál neki, és hogy még meghívtad 
- Semmiség. Elvégre uncsik vagyunk- vontam válat, mire Carlos meglepődött. Így tehát elkezdtem elmondani az egész történteket. Amit Dake apja mondott, amit nagyapa, ahogy össze raktam a dolgokat, egy részletet sem kihagyva, Carlos pedig mind ezt érdeklődve hallgatta. Mesélés közben még nagyapa is be be nézett hozzánk, míg végül minden papír el lett intézve és Carlos gyors gyógyulásának hála még aznap hazamehettünk. Mindhárman.