Gyerekkorom küszöbén

Igazság

Carlos szemszöge:

Amióta az eszemet tudom, csak fehér falak vesznek körül. Fehér ágy, fehér függöny, fehér köpenyes emberek járkálnak nap mint nap, hozzám, hogy ellenőrízzék az állapotom. Néha az ablakból néztem ahogy a velem egykorú gyerekek vidáman beszélgettek, majd hangos nevetésben törtek ki. Mindig is arra vágytam, hogy én is olyan legyek mint ők. Szabadon menni ahova csak akasz, futkosni, játszani a többinekkel anélkül, hogy bármi baj történjen. De nekem ez sose volt szabad, az orvosok szerint túl gyenge a testem, hogy bármi féle megterhelő dolgot végezzek. Így az egyetlen amit nagy magányomban tehettem az a rajzolás volt. Mindent lerajzoltam amit csak megláttam, vagy épp amit elkébzeltem és meglepő módon elég jól is sikerültek. Épp nagy beleéléssel rajzoltam azon a napon is mikor nagyapa eljött meglátogatni. Megkért, hogy vegyek részt a családi összejövetelen, amit eddig folyton elutasítottam, nem meglepő módon. Elakarom hagyni ezt a helyet, de nem vágyom a családom kamu mosolyaikra, miközben a hátam mögött kibeszélnek, sajnálkoznak. Nagyapa volt az eggyetlen, aki képmutatás nélkül beszélgetett velem. Bár neki is vannak furcsa szokásai de mindig öszinte és nyílt volt az emberekkel. Ilyen volt akkor is mikor közölte, hogy örökbe fogadott egy nálam két évvel fiatalabb fiút. Igaz, hogy meglepett de örültem is neki, hogy végre lesz mellette valaki, bár gyanítom, hogy tervezett vele valamit. Ezért is tudtam, hogy jó okkal akarja, hogy ma vele menjek, biztos megint kitalált valamit. Mikor megérkeztünk tudtam, mi fog következni és pont ezért akartam a lehető leghamarabb lelépni onnan. Az erdőben sétálgadtam, de egy idő után egyre nehezebben vedtem a levegőt így egy közeli fa árnyékában pihentem meg. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy átjárjon a kellemes melegben a hűvös nyári szellő. Teljesen más volt mint abban a teremben. Itt teljes nyugalom volt, nem kellet a folytonos idegesítő nővéreket hallgatnom, sem pedig a csörömpölések zajait, ahogy a gyógyszer undorító szagát sem. Már kezdett letagadni a szemem, mikor egy hangos reccsenést hallodtam meg a fejem fölött, majd valami erősen a hasamra és a mellkasomra nehezedett, minek képen hangosan fel is jajgadtam. Kinyitottam a szemem, és először a  levelek között beszürödö nap meleg sugarát láttam meg, majd valami kék selymes dolgot ahogy a szélben játszott. Fel akartam ülni, hogy lássam mégis mi esett le az égből de képtelen voltam, a testem nem hallgatott rám. Ehelyett a rajtam lévő valami, vagy valaki az arcomba hajolt. Így már jobban láttam. Egy lány volt, kinek fél arcát holló fekete haja eltakarta, de még így is a ragyogó, sötét barna szemei kitüntek. Egy darabig csak nézett, majd leszált rólam, hogy ismét kapjak levegőt. Melledtem ülve vedtem csak észre, hogy a hajához képest mennyire világosabb a böre és, hogy mennyire törékeny tesze van, akár egy porcelán baba.

Ez volt az első találkozásom vele, egy furcsa, porcelának kinéző lánnyal aki a szürke életemet egycsapásra beragyogta és olyat dolgot tanított amit eddig még nem éreztem. Megtanított boldognak lenni és őszintén, tiszta szívből mosolyogni.

Mivel már így is későre járt, vissza kisértem a házig, ahol nagy meglepetésemre kiderül, hogy itt fog maradni. Boldog voltam, de akkor hirtelen elfutott mellőlem. Csak néztem, ahogy egy valószínűleg vele egykorú fiuhoz szaladt, Noahhoz. Beszélgedtek valamin, majd jött volna vissza mikor hírtelen megtorpant és hangosan úgy, hogy még én is hallodtam annyit mondott Rachel. Ekkor esett csak le, hogy még a nevemet, sem tudja. Amint visszajött én is illően bemutatkoztam, majd a nap további részében csak beszélgedtünk. Minden percét élveztem a beszélgetésünknek, ugyanis volt valami közös bennük. Talán, hogy mind a ketten magunkra vagyunk utalva, még ha nem is ez az indok, akkor is éreztem, hogy valami össze köt minket, valami egészen furcsa. Nem akartam megválni tőle de sajnos vissza kellet menjek a kórházba, ahol újra magamba maradtam. Utáltam, és egyben irigyeltem Noaht aki minden percét vele töltheti, de meglepő módon még azon a héten eljött hozzám. Úgy éreztem, minden alkalommal mikor eljött hozzám az eddig fehér szoba, színekben úszna. Megmutattam neki a rajzaimat, amitől el volt ragadtattva, és mindig mikor itt volt, rajzoltam neki. Ez így telt egész addig, míg el nem jött az utolsó alkalommal. Akkor utoljára, egy posztert hozott nekem, ami egy rajz versenyről szólt, December 24 dátummal. Ekkor került megrendezésre. Sok idő volt még addig, de a kérésére mégis beneveztem. Titokban akartam tartani előtte, hogy mégis melyik rajzommal nevezek be. Gondoltam, hogy majd a gyözelem után meglepem azzal, hogy meg látogadhassam. Minden jól ment volna, ha akkor a versenyre vezető úton egy részeg soför nem hajtott volna bele az kocsiba...

És most itt vagyok, jó pár év elteltével de mégis ugyanúgy mint akkor, fehér falakkal és gyógyszer illattal körül véve, és várom, hogy ismét láthassalak. Várom, hogy elgyere és beragyogd az életem, mint ahogy már egyszer megtetted. Mert te vagy nekem az első szerelem. Még akkor is, ha csupán csak egy gyerek voltam, aki értetlen. Szóval ne várakoztass meg, hanem siess.