Gyerekkorom küszöbén

Fogaskerék

Csak mentünk, mentünk és mentünk, míg egy számomra teljesen ismeretlen helyre értünk. Bár nem tűnt valami veszélyes környéknek, mégis a tudat, hogy nem tudom vissza felé az utat, és elveszek megijesztett. Többször is szólongattam Noaht, de figyelem kívül hagyott és gyorsabban kezdett el lépkedni. Épp csak beértem mikor is megállt egy hatalmas épület előtt. Egy kicsit hezitált de végül egy nagy sóhajjal bement, ahol is rám parancsólt, hogy várjam meg az ajtóba míg ő elintézi, hogy tovább mehessünk. Sajnos túl messze volt, hogy hallhassam miről beszélgettek a recepciós nővel, de nem is volt időm erre gondolni, hiszen egy pillanat alatt vissza is jött. Ezután fel kellet menjünk az 5.re a lépcsőn, mivel sajnos nem működött a lift. Hiába próbáltam leolvasni az arcát, ugyan úgy érzelemmentes volt mint eddig, amitől csak még jobban erősödött bennem az a bizonyos nyugtalanító érzés amivel sehogy sem tudtam megbirkózni. Bármi is az oka, hogy most ide hozott az nem hiszem, hogy jó legyen. Mikor pedig végre felértünk Noah megállt és felém fordult.
- Menj be a 22 es terembe. Én később utánad megyek majd.
Most már végképp elvesztettem a fonalat a furcsa kéréseitől ami már parancsnak hangzottak és attól, hogy nem tudtam semmit kiolvasni benne. Megpróbálva nem kimutatni az értetlenségemet haladtam tovább a 22 szobához ami a folyosó végén volt. Még egyszer vissza néztem Noahra aki tartotta a szemkontaktust, majd egy nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót, ahol az addig nagy izgatottság egy pillanat alatt szerte foszlott. Az ajtón belépve meglepetten vettem észre, hogy a szobába nagy részében semmi sem volt, csak a sarokban az ablak mellet egy nagy függöny eltakart valamit. A fülemben már hallóttam a szívdobogásom, ahogy közeledtem a függönyhöz. Szapora lélegzettel húztam el a függönyt ahol egyszeriből megszűnt velem a világ. Körülöttem minden forgott, de a lábam mégis földbe volt gyökerezve. Nem tudtam mennyi idő telt el, ameddig mozdulatlanul lefagyva álltam, míg végül a földre rogyva bambultam magam elé dermedtem a szememből pedig a könnyek megállás nélkül folytak. Hátra sem nézve tudtam, hogy Noah lépett be. Egy darabig hallgatta ahogy próbálom vissza fogni a zokogásom, majd finoman a kezét a fejemre tette.
- Ő.... hogy hogy itt? - minden erőmet összeszedve próbáltam kinyögni a kérdést a sírógörcsöm közepette. Mivel nem válaszolt felé fordultam, ahol Noah a megszokott mosolyával nézett rám. Hiába mosoly volt a száján annyira fájdalmasnak tűnt, hogy gondolkodás nélkül közeledtem felé, hogy megölelhessem , de ő nem engedte.

- Már nagyon rég tartozok egy vallomással. Én tényleg, de tényleg elakartam mondani, hogy itt van, már a virág üzletnél, sőt még annál korábban is. Mikor először megláttalak a suli folyosóján, elhatároztam, hogy elhozlak ide de aztán olyan boldogan nevettél, mikor megláttál és nem akartam azt, hogy ismét szomorú legyél. Én tényleg nem akartam. De aztán egyre többet járt ez a fejemben, hogy te vagy esetleg Ő mit érezhet így, csak még jobban utáltam magam és képtelen voltam a szemedbe nézni ezért elkezdtelek kerülni, hátha úgy jobb, de tévedtem. Ma ahogy nekem jöttél tudtam, hogy fájt az hogy kerüllek és, hogy még ma látnod kell Őt. Kérlek bocsáss meg.
Ma már annyi meglepetés ért, hogy ezt már képtelen voltam megemészteni. Csak néztem ahogy a szeméből pár könnycsepp kiszökik. Magyarázatot akartam mindenre, de közben még mindig nem tudtam felfogni a dolgokat. Pusztán két dologban voltam biztos, az egyik, hogy Noah nem haragudott rám a másik pedig, hogy igenis Ő...... . Carlos itt van a szemem előtt, és,..... és életben van. Ezt nem értem. Hisz nekem azt mondták, hogy meghalt.
- Hogy, hogy még életben van?
Elég furcsán nézett rám amit nem tudtam hova tenni.
- Ezt hogy érted?
- Nekem, még akkor..... régen azt mondták, hogy maghalt. Akkor most, hogy hogy itt van, életben?!
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Mikor a nyáron haza jöttem tőletek, hiába próbáltam fel venni a kapcsolatot nem tudtam, majd karácsony napján felhívtak és azt mondták Carlos meghalt. Ez lassan már több mint 10 éve. Egész idő alatt magamat hibáztattam és egy teljes éven át némává váltam emiatt. Fel tudod ezt fogni, hogy mit éreztem akkor, egy világ omlott össze bennem!!! Erre te azt mondod, hogy nem tudod! - remegő kézzel kezdtem el csapkodni a mellkasát, mire ő csak hagyta.
- Én tényleg nem tudom. Túl sok minden történt akkor, hogy tudjam, de nagyapa biztosan tudni fogja. Ígérem még a héten megpróbállak elvinni hozzá, de most lassan már haza kell menjél.
Teljesen kiborultam, de itt cirkuszolni értelmetlen. A legjobb megoldás, hogy most haza megyek és mindent átgondolok, vagy csak befekszem az ágyba aludni egy jó hosszút. Soha nem hittem volna, hogy ez a nap így fog végződni. Noah nem haragszik, Carlos pedig életben van. Mintha az a sok év téli fájdalommal meg sem történt volna. Most már minden olyan lehet mint régen, bárcsak olyan egyszerű is lenne, bárcsak.....