Gyerekkorom küszöbén

Nyári kaland

 Anyáék megint elutaznak és most egy öreg bácsinál kell, majd lakjak egész nyáron. Nem igazán várom, hisz ez csak annyit jelent, hogy megint szét fogom unni magam egy ismeretlen helyen. Arra eszméltem fel, hogy lassan az erdő közepébe érünk, ahol kellemes homály fedett mindent. Nyugtató volt és képes lettem volna elaludni, ha anya nem szólt volna, hogy megjöttünk. Kiszállva a kocsiból egy idős férfi várt engem a kapu előtt. Apa átadta neki a csomagjaimat, majd elbúcsúztak és gyorsan el is hajtottak. Egy darabig a kissé ősz hajú férfit bámultam várva, hogy mi lesz. A férfi lehajolt hozzám és megsimogatta a fejem.
- Üdvözöllek a birtokomon, mától kezdve velem fogsz élni. Kövess, körbe vezetlek.
Szó nélkül mentem utána egy kisebb ösvényen, majd mikor megláttam a házat, elállt a lélegzetem. Akár a mesékben egy palotához hasonló épület volt az erdő közepében. Közelebb menve sok számomra ismeretlen ember járkált fel alá a hatalmas házban ünneplőbe öltözve. Hírtelen a férfi megállt, így én a hátába ütköztem.
- Ez lesz a szobád.
- Köszönöm uram, hogy gondomat viseli.
A férfi döbbenten nézett, majd jóízűen elnevette magát.
- Milyen jól nevelt kislány! De kérlek ne hívj uramnak, öregnek érzem magam miatta. Mit szólnál, ha nagyapának hívnál, az jobban hangzik.
- Nekem sose volt nagyapám, így ez  nagyon boldoggá tenne.
- Ezt akkor megbeszéltük. Mától én vagyok a nagyapád és kérlek nyugodtan tegezz. Furcsa egy ember, ez a nagyapám, de nagyon megkedveltem.
-Gondolom észre vettem, hogy nagy most a felfordulás. Ez, azért van mivel ma tartjuk az éves családi összejövetelt. Azt akarom, hogy te is ott legyél, ezért a szekrénybe tettem egy ruhát, ami szerintem nagyon jól mutatna rajtad.
- De úr.... akarom mondani nagyapa, én nem vagyok a család része.
- Mától te is az unokám vagy, és mint család fő ragaszkodom, hozzá, hogy részt vegyél rajta. De most megyek, mert még sok dolgom van. Addig nyugodtan néz körül a birtokon.
Ahogy elhagyta a szobát egyből a szekrényhez mentem. Egy hófehér ruha volt ott csipke mintával a nyakánál pedig  egy kék szalag díszelgett. Kipakolva a böröndömből, majd az új ruhámban elindultam felfedező útra. Nem akartam nagyon zavarni, így inkább beljebb mentem az erdőbe. Egy ösvényen mentem minek szélén telis-tele virágok nyíltak.  Nagyapa nagyon kedves volt velem, ezért  hála képpen egy csokor virággal akarom megköszönni.
Neki is kezdtem, mire arra eszméltem fel, hogy már rég elhagytam az ösvényt, és a kezemben nem fért több virág. Nem emlékeztem merre jöttem, így félve, de elindultam egyenesen. Nem tudom merre megyek, de valahova ki fogok érni. Ebben bízva haladtam, mikor is egy magas tüskés falhoz értem. Túl magas volt, hogy kilássak onnan. Közelebb menve egy remegő hangot halottam a túloldalon. Hiába próbáltam meg megkerülni a tüskés falat, nem találtam sehol a végét. Mikor aztán a hang elkezdett csendesedni nagyon megilyedtem, de szerencsére egy apró lyukat vettem észre a fal közebén. Ott sokkal kevesebb tüske volt, mint máshol és ág is alig volt. Gondolkodás nélkül elkezdtem átmászni azon az apró lyukon. Előbb a kezemet dugtam át, hogy akárki is legyen túl, de észre tudjon venni. Pár percig a kezemet lengedtem, de semmi sem történt. Mikor pedig, úgy voltam eleget vártam gondolkodás nélkül kihúztam onnan és a fejemet dugtam be, ami végül beszorult. Fájt és éreztem, ahogy felhasad a bőröm és a vér lefolyik az arcomon. A vértől csak az egyik szememet tudtam kinyitni és akkor egy fiúval találtam szembe magam. Egy darabig bámultuk egymást, majd a fiú hirtelen hátra esett és elordította magát.
- Egy zombi!! Nem egy szellem! Bármi vagy kérlek ne egyél meg!
- Mi.. miről beszélsz!?
- Nem vagyok finom, de tényleg csak hányni fogsz tőlem. Rágós vagyok és nyúlós, meg talán egy kicsit omlós is. Akár egy jó sertés szelet, de attól még kérlek ne egyél meg.
- Nem akarlak meg enni! Nyugodj meg, meg ha meg is akarnálak, mért egy sertéshez hasonlítod magad?
- Hogy, hogy mért, mert az finom.
- Most komolyan veszekedni akarsz velem. Nem tudnál inkább segíteni.
- Hé te kezdted! És amúgy is mért kéne egy zombinak segítsek.
- Utoljára mondom nem vagyok zombi! És, ha nem látnád épp beszorultam.
- Igazad van inkább a körben lévő lányra hasonlítasz. Csak te véres vagy, nem pedig vizes.
- Ha nem vagy hajlandó segíteni kérlek távozz. De most!
- Jól van na segítek! Akkor megpróbálom, úgy, hogy a fejedet húzom. Egy, két, há... és...
- Hé ez fáj, így csak azt éred el, hogy leszakítod a fejem.
- Bocsi.
- Tudod mit, megoldom magamba.
Ezzel pedig, míg én ott szerencsétlenkedtem egy darabig, addig ő leült és élvezettel nézte mit csinálok. Komolyan ez az alak nem százas, ha azt kérem segítsem letépné a fejem, ha meg nem élvezi nézni a szenvedésem. Csak egyszer jussak ki innen és remélem nem fogok többet, ezzel az alakkal találkozni, ha rajtam múlik. Még egyszer ránéztem és, ahogy láttam a kíváncsi tekintetét, felidegesített. Nagy levegőt véve teljes erőmet bele adtam és végre sikerült kíhúznom a fejem. A lendülettől hátra estem, rá a virág csokorra. Annak is annyi. A falra pillantva láttam, hogy egy nagy lyuk alakult ki, ahol kényelmesen át tudtam mászni. A fiú felállt és tapsolva oda jött hozzám.
- Ez nem volt semmi. De most tiszta karc lett a nyakad, és a szalagod is kibomlott.
- Nem érdekel. - szomorú arccal leültem a földre, mire a fiú leguggolt mellém.
- Mi a baj? Hisz ki jutottál most, mért nem vagy boldog.
- Az vagyok... csak a virágok kilapultak.
- Az a virág csokor? Van elég virág itt még nyugodtan csinálj más csokrot.
- De olyan sok időbe telt, de már mindegy amúgy sem hiszem, hogy tetszett volna nagyapának.
- Nagyapa? Már mint az öreg!?
- Ismered?
- Ő a nagyapám! Ha, ezt neki szeded, akkor csak fehér virágot szedj, az a kedvence.
- De már késő van, és sokáig tartana vissza kéne menjünk.
- Nyugi segítek, ígérem.
- Mint az előbb? Köszi, de akkor hagyd.
Erre csak elnevette magát, majd felrántott engem a földről. Egy darabig néztem, ahogy elfutott jobbra, majd balra. Mire vissza jött, egy akkora csokor volt a kezében, mint, amit én szedtem. De nem hagyhattam, hogy egyedül szedje. Követem a példáját és egy apró tisztásra értem. Egy magas, öreg fa alatt rengeteg fehér virág nőtt. Ahogy a fa alá értem az ágak között reccsenést hallottam. Nem gondolkozva sokat egyből fel is másztam rá, ahol egy apró madár beakadt egy ágba. Fejjebb mászva sikerült kiszabadítsam, ő pedig el tudott repülni. Akkor vettem csak észre milyen magason vagyok. Olyan érzés, mintha a kezemmel el tudnám érni az eget. A kék ég körbefog és egy kellemes nyári szellő járt a lombok között. Hirtelen azonban megcsúszott a lábam. Megijedtem, hogy csunyán megfogom ütni magam a kemény talajban,  de ehelyett egy puha dologra érkeztem, ami egy fájdalmas jajgatást követett.