Gyerekkorom küszöbén

Mütét

       Egy darabig csak szótlanul bámultam magam elé. Próbáltam felfogni, az előbbi kérdést. Még csak jó formán tegnap történt, hogy Noah meghalt...Máris a temetésről kell beszélni? Nem tudom el hinni, hogy képesek egyből erről beszélni?! Én még mindig nem fogtam fel, mi is történt akkor este. Ha be csukom a szemem még mindig őt látom magam előtt ahogy mosolyog. Hogy is tudnék akkor halottként tekinteni rá, ha egyszer még mindig látom ahogy beszélgetünk, nevetgélünk. Itt van és él.....nekem még mindig él. Nem akarom a temetését, képtelen vagyok rá. Nem akarok olyan emberek között lenni akik csak tiszteletből eljönnek, majd mennek tovább élni a saját kis életüket, mit sem gondolva arra, hogy Ő igenis már halott, és nem tudja folytatni azt amit elkezdett. Hogy képesek tovább lépni? Mások, hogy....és nekem mért nem megy olyan egyszerűen. Még mindig itt érzem az illatát, a jelenlétét, így képtelen vagyok arra, hogy el menjek az Ő temetésén. Szaladt ki pár könnycsepp a szememből. Nem akarom.....fájdalmas, nagyon fáj, hogy kénytelen vagyok rá halottként tekinteni, mikor nem akarok......Egyáltalán miért kell már is itt legyen a temetése, nem elég annyi, hogy életem végéig magamat okolom a haláláért. Mert így is van, én tehetek róla, hiába jön Nancy, vagy épp nagyapa a vigasztalásával, ez a nyílt igazság én öltem meg őt...Noah, mondd miért? Tényleg helyes lenne, ha elmennék? Hisz szépítés nélkül én folyton csak szenvedést okoztam neked. Nem vagyok rá alkalmas....De megteszem, így fogok elbúcsúzni tőled, úgy ahogy meg is érdemled, hiába közben megszakad a szívem. Ezzel az elhatározással, és a hirtelen eredt magabiztosságnak köszönhetően elindultam Noah szóbája felé. 

  Ahogy közelítettem a szóba felé, egy nagy csapódásra lettem figyelmes Carlos szóbája felől. Hirtelen megtorpantam, de már igyekeztem is megnézni a zaj forrását. Mikor benyitottam Carlos szobájába, ő az ágy mellet feküdt ájultan. Ne ne ne ne ne!!! Ugye ez nem lehet igaz? Kérdeztem magamtól kétségbe esve. Carloshoz mentem, hogy segítsek fel állni, de ő eszméletlen volt, így csak nagy nehezen az ágy mellé tudtam felültetni. Kicsit az arcát meg paskoltam, de mivel így sem ébredt fel teljesen kétségbe estem. Most ugye csak szivatsz! Először Noah most meg Carlost akarjátok el venni?!! Mit ártottam, hogy ezt érdemlem? Miért kell körülöttem mindenkinek megsérülnie? Kérlek.....nagyon szépen kérlek Carlos nyisd ki a szemed!!! Kicsit megrázva a vállát, továbbra sem mozdult meg, amitől megijedtem. Gyorsan hívni kéne nagyapát....De ő nincs itthon. Noah esetleg tudná ...Oh, ő sincs már....... akkor mit tegyek?  Pánikoltam be teljesen. Nancy.....ő talán tudna segíteni. Jutott hirtelen eszembe, majd gyorsan a telefonom után szaladtam, kikerestem a számát majd egyből hívtam is. Hármat csörgött, majd végre felvette
- Mi az?- kérdezte durcás hangon
- Nancy- kapkodtam a levegőt- Segítened kell!
- Hm? Miben? Mi lett? Ha a nagyapádat kell szétrugni, abban csak félig segíthetek, a másik lábam még kell Dankenhez. Képzeld bele ment abba, hogy helyettem menjen el szórakozni. Hát nem szemétség?- kérdezte panaszkodva
- Nancy erre most nincs időm, segítened kell....Carlos - jött rám a sírás roham- Carlos itt fekszik a földön ájultan és nem tudom mi lett vele. Hiába rázom, nem kel fel rá, de még csak meg sem mozdul. Mit csináljak Nancy?- kérdeztem már sírva, mire Nancy azonnal kapcsolt
- Jó, mit tudsz pontosan. Mióta fekszik eszméletlenül?
- Nem tudom, pár perce talán, akkor hallottam egy csattanást és mire ide jöttem, már a földön volt.- montam sírva
- Nézd meg van- e rajta sérülés nyom, addig én hívom a mentőket. - mondta komoly hangon
- Rendben. 
- Rachel, ne pánikolj be, pár perc és ismét hívlak, értetted?- kérdezte, a hangja pedig olyan komolyságot árasztott, hogy teljesen elfelejtettem, hogy ezeket Nancy mondja nekem. Ezek után, azonnal le is rakta, mire én a szavait megfogadva remegő kezekkel kezdtem megvizsgálni Carlos testét. Felhúztam a pulcsija ujját, a hasánál is , és még a nadrág szárát is feltűrtem ameddig tudtam, de sehol egy árva sebet, heget, de még zúzódást sem találtam. Mire végeztem Nancy már hívott is.
- Találtál valamit?- kérdezte
- Nem semmit.- mondtam elfojtva a sírásom 
- Akkor lehet belső vérzése van- gondolkodott hangosan - Ne ijedj meg, 5 perc és ott lesznek a mentősök. A korházban találkozunk, viszem magammal Dankent is.  - mondta nyugtatón de, én képtelen voltam le nyugodni. Hisz előttem feküdt Carlos ájultan én pedig tehetetlennek érzem magam. Végül nem tudtam válaszolni Nancynek, hisz azonnal le tette. Ameddig vártam egy tapodtat sem mozdultam Carlos mellől. Ott ültem mellette és fogtam a hideg kezét addig míg ,meg nem érkeztek a mentősök. Nem vacakoltak sokat, fogták feltették egy ágyra és már a kocsiba is tették. Nekem meg engedték, hogy vele utazzak, mert látták, mennyire is kétségbe vagyok esve, az állapotát illetően. Egész idő alatt, rettegtem, hogy most mi lesz Carlossal, hiába kérdeztem a mentősöket, nem mondtak semmit, így inkább ingerülten, csendben ültem és kattogott az agyam. MI ez az egész? Mi lett Carlossal? Bárcsak semmi baj ne lenne? Nem akarom el veszíteni, nem bírnám ki. Noah után őt is, nem nem akarom. Kérlek Carlos, szépen kérlek nyisd ki a szemed. Imádkoztam hozzá de semmi, továbbra is eszméletlenül feküdt, én pedig már idegileg  a határaimon voltam. Ha ő is meghal....nem erre gondolnom sem szabad. Hessegetem el a gondolataimat, pont mire meg érkeztünk a korház elé. A mentősök azonnal be vitték az egyik szóbába, ahova engem nem engedtek be, így kénytelen voltam a várakozóban álldogálni. Nem tudtam nyugton ülni addig amíg meg nem tudtam, hogy Carlos jól van - e. Vagy hogy egyáltalán, mi miatt ájult el. Fél órával az érkezésünk után, Nancy és Danken rontottak be a váróterembe, mire én egyből feléjük futottam.
- Mit tudunk, hogy van?- kérdezte Danken ingerülten
- Ne-nem tudom, nem mondanak semmit és még csak a közelébe sem engednek.- mondtam idegesen- Inkább azt mondjátok mi tartott nektek ennyi időbe?
- Bocs. Pirosat fogtunk ki, már harmadjára mikor Nancy kiugrott a a taxiból és futva jött tovább, csak előbb leütötte a jelzőlámpát.- mondta Danken fáradtan, mire Nancyhez fordultam választ várva
- Mi az? Valahogy le kellet vezessem a feszültséget.- mondta ártatlanul - De most ne ezzel foglalkozzunk, nincs itt egy elcseszett doktor sem, hogy megmondja mi lett Carlossal? -emelte fel a hangját Nancy, majd észre is vett egy orvost akit levadászhatott. Ezt a jelenete valahogy képtelen leszek elfelejteni. Nancy amint észrevette az orvost, megállította váltottak pár szót, mire Nancy idegesen mutogatott valamit, majd egy nagyot sóhajtva megragadta az orvos gallérját és közel húzta magához, mire látszott az orvoson, hogy rendesen megrémült. Tovább beszélgettek, mire Nancy kezdett el rémülten felénk nézni, amitől nagyon rossz érzésem támadt. Végül elengedte az orvost, és lassan, kissé sápadtan jött vissza hozzánk, a földet bámulva.
-Na? - kérdeztük egyszerre Dankennel feszengve
- Hát..- kezdte továbbra is a földet nézve- Most már be mehetünk hozzá.- egyből megrohamoztuk a szóbáját, kivéve Nancy aki nem sietve, kissé lemaradva tőlünk jött. Nem törődve vele, csak Carlost tartva szem előtt, csaptam ki a szóba ajtaját.
- Carlos!!! - üvöltöttem el magam, mikor megláttam ahogy az ágyon felülve beszélget a doktorral. 
- Rachel! - szólt nekem kedves hangon, mire én könnybe lábadt szemmel, futottam oda hozzá, majd jó szorosan megöleltem.
- Többet ne hozd rám a frászt te idióta! - szipogtam, majd elengedtem az ölelésből, hogy a szemébe tudjak nézni- Van fogalmad mennyire meg ijedtem, mikor megláttam ahogy ájultan fekszel...Azt hittem, hogy már te is... Többet ilyet ne csinálj! - üvöltöttem síros hangon
- Khm. - szólt a doki, akiről már meg is feledkeztem, majd az ajtón végre megérkezett Danken aggódva, végül pedig utána Nancy lehajtott fejjel. Míg Danken oda jött hozzánk, Nancy továbbra is az ajtó mellett maradt.
- Maguk a hozzátartozók? - kérdezte a doktor, mire helyettem Danken válaszolt
- Igen. Kérem árulja el, mi lett a barátunkkal, mi okozta az ájulását?- tért rá egyből a tárgyra Danken, mire Nancy feszült bámulta továbbra is a padlót 
- Nos, épp most számoltam be az úrnak az állapótáról - mondta komolyan - Az a helyzet, hogy az úr ételmérgezést kapott. Valószínűleg valami romlott dolgot ehetett a nap folyamán ami kiváltotta a rosszul létet, ezért kénytelenek voltunk ki mosni a gyomrát. - fejezte be mondandóját az orvos, mikor is egy halk megkönnyebbült sóhajt hallottam mellőlem. 
- A pástétomos kenyér! Nancy te vagy a hibás - jött rá egyből Danken
- Hehe - emelte fel a fejét Nancy, és egy gyér mosollyal nézett ránk - Bocsi. 
- Semmi bocsi, te agyhalott! - kezdett el veszekedni Danken- meg akarsz minket mérgezni? Basszus én is ettem abból a pátéból - rémült meg Danken - Doktor, most akkor nekem is ki kell mosni a gyomromat? - kérdezte az orvost
- Ahogy látom semmi szükség rá! - mondta az orvos továbbra is komoly arccal
- Nyugi, te dinka. Túl hülye vagy ahhoz, hogy ennyitől rosszul légy - szólt oda neki Nancy 
- Te csak hallgass! - parancsolt rá Danken 
- Még te mondod meg. - kezdtek el vitatkozni a maguk módján. Szórakozottan hallgattam őket, mikor is észre vettem ahogy egy pillanatra de Carlos és az orvos komoly tekintettel néznek egymásra, majd az orvos egy nagyot sóhajtott. Valami furcsa.
- Akkor most már, ha ilyen elevenek a vendégek, én távoznék is. Azonban kérem, hogy ha nem tudnak a későbbiekben is lejjebb venni a hangerőből, megkérem önöket távozzanak, mert zavarják a többi vendéget. 
- Értettük és köszönöm doktor úr.- mondta Nancy, mire a doktor már készült volna elhagyni a szobát 
- Várjon. - szólt Danken - Carlost mikor engedik ki? - kérdezett rá
- Ma éjszakára még bent kell tartanuk, holnap viszont már elmehet. Valami nagyon furcsa...
- Rendben, viszlát. - köszöntünk el az orvostól, mire csak biccentett egyet, majd elment.
- Na akkor hogy ezt tisztáztuk, szerintem hagyjuk magára Carlost pihenjen - mondta Nancy mosolyogva
- Hm? Hova sietsz?- kérdezett rá Danken zavartan 
- Csak van egy kis dolgom..
- Akkor menj - küldte el Danken - Mi Rachellel maradunk
- Nem! - szólt rá szigorúan - Te is jössz velem elvégre még nem tárgyaltuk meg azt a Kanadai utat - szólt rá Nancy parancsolóan, majd elkezdte kifele rángatni Dankent aki minden erejével ellenkezett, de még az is kevés volt Nancyvel szemben - Rachel te maradj csak nyugodtan és vigyázz Carlosra, holnap találkozunk - búcsúzott el, majd el is mentek.
      Egy darabig néztem az ajtót, ahol Nancyék kimentek, majd Carlos felé fordultam.
-  Valójában nem is az ételmérgezés miatt ájultál el, igaz? - kérdeztem rá egyből, mire láttam rajta hogy megleptem. 
- Nem.- mondta ki őszintén, hangja szomorú volt, én pedig le ültem mellé, hogy ne vegye észre mennyire remegek.
- Hallgatlak - mondtam komolyan egyenesen a szemébe nézve 
- Pedig, direkt megkértem az orvost, hogy nem mondjon neked semmit, ahogy a többieknek se - mondta egy nagy sóhajjal.  
- Azt hiszed nem veszem észre, ha a szemembe hazudnak? Már nem vagyok olyan naiv, mint voltam. Ez alatt az egy hét alatt több fájdalom ért, mint kellet volna és lassan már kezdek hozzá szokni. Szóval kérlek áruld el az igazat. Mitől lettél rosszul? 
- Hol is kezdhetném..... Nézzük csak emlékszel, hogy régen mindig a korházba tartottak, mert túl gyenge volt a szervezetem - csak bólintottam, majd előjött az emlékkép, ahogy Carlossal ugyan így ülünk a korházi ágyon és épp valamit mesélek neki, mire ő csak nevetve bólogat. Hogy is felejthetnék el egy ilyen dolgot. - Akkoriban azért voltam mindig korházban, mivel daganatos beteg voltam, pontosabban a tüdömnél. Ritka alkalom volt, mikor egyáltalán ki engedtek, és látogatókat is csak téged és nagyapát engedték meg. Sokat, nagyon sokat szenvedtem akkoriban, és csak akkor enyhült a fájdalom mikor mellettem voltál - ekkor könnybe lábadt a szemem és kicsit megszorítottam a kezét - Miután el mentél az állapótom elkezdett gyorsabban romlani, de én mégis hajthatatlan voltam, és csak önzően viselkedtem , hogy mindenképp eljussak arra a decemberi kiállításra amit megígértem. Végül síkerült rávennem a szüleimet és az orvosokat, hogy elengedjenek, csak aztán történt az a baleset - itt megállt és vett egy nagy levegőt, én pedig a másik kezemmel a hátát simogattam. Rosszul érzem magam, hogy rávettem, hogy felhánytorgassa ezeket a fájdalmas emlékeket - Mint tudod a balesett miatt hosszú időre kómába estem, minek köszönhetően elkezdett elsorvadni az izmaim, köztük a daganat is valami csoda folytán eltűnt. Az ápolok minden nap tornásztatták a testem, így szerencsére nem lett nagy változás az izmoknál. Mondhatni az ébredésem után, teljesen felépültem, de ebben az egy hétben az orvos szerint a nagy stressz, kialvatlanság miatt nagy befolyással volt rám és az étel mérgezés pedig pusztán bevitte a végső ütést. Így jutottunk idáig. - mondta a szemembe nézve, de még mindig volt egy olyan érzésem, hogy nem mond el nekem valami 
- Tehát, mit mondott az orvos? - kérdeztem rá ismét - Fáradság és gyomorrontás miatt, még nem ok rá, hogy felhozd a daganatot igaz? 
- Igen - mondta szomorú mosollyal - Nem akartam, hogy aggódj, így gondoltam nem mondom el, de látom ahhoz már késő. 
- Igen, már az.... Vissza jött a daganat igaz? - kérdeztem rá halkan, az összekulcsolt kezünket nézve. Nem mondott semmit csak rá hajtotta fejét a vállamra. 
- Sajnálom. - nekem pedig megállás nélkül folyt le az arcomon a könnycseppek - Az orvosok szerint még csak apró, ezért a lehető leghamarabb meg kell műteni 
- Mikor? - kérdeztem rá szipogva        
- Ma este fogják megvitatni, valószínűleg 2 vagy 3 nap. Mindenképp a temetés után, de ne félj kerüljön bármibe ott fogok lenni, hogy támasz lehessek. 
- Tudsz a temetésről? - kérdeztem rá hallkan
- Igen, Ma hajnalba beszéltem nagyapával róla. Megkért, hogy vigyázzak rád, ami csak természetes - puszilta meg az arcomat, én pedig sírva mindennél szorosabban átöleltem, Carlos pedig félve visszaölelt. 
- Carlos, mindent megteszek, hogy megfelelő támasz legyek, mint a barátnőd.- mondtam lágyan
- Számítok rád.- mondta és hallatszott a hangján, mennyire megkönnyebbült a szavaimtól. Nem fogom, hagyni, hogy még egy szerettem is meghaljon. Többé már nem!