Gyerekkorom küszöbén

Fogságban

Rachel szemszög : 

Mikor felébredtem egy idegen helyen találtam magam. Körbe néztem a kis szobában, de a gyér fénynek köszönhetően nehezen láttam. Megpróbáltam felállni, hogy úgy nézzek körül, de akkor egy éles fájdalom nyílalt a fejembe, minek köszönhetően vissza ültem a padlóra. Kis idő múlva, mikor a fájdalom kezdett enyhülni fejemet fogva próbáltam ismét felállni, ezúttal lassabban. Kicsit közelebb mentem a ingadozó körtéhez, hogy jobban szemügyre tudjam venni a szobának  a tartalmát. Egy alagsorban lehettem bezárva, ahol az egyik sarkában egy kis íróasztal volt, mellette egy régi könyvespolc, rajta négy rongyos könyvel. Pusztán ezeket találtam a szobában. Közelebb akartam menni a könyvespolchoz hogy megnézhessem a könyveket, de még mindig ingadoztam így a falnak támaszkodva haladtam előre. Hirtelen valami vissza rántotta a lábamat, minek következtében a megragadtam valamit és magammal húzva estem arccal a padlóra.  Fájdalmasan ültem fel és néztem a lábam irányéba. Akkor vettem csak észre, hogy a bal lábamon egy lánc volt rá fogva, ami abból a falból jött ki, ahonnan felkeltem. Értetlenül néztem a lábam és a fal irányba, majd megakadt a tekintetem a kezemben tartott fekete függöny részen. Az is, ahogy minden más ebben a szobában csupa pór volt. Felnéztem és megláttam, mit is takart ez a függöny. A falon ugyan az a festmény volt, mint ami nagyapánál, csak nagyobb verzióban és sokkal fakultabban. Mégis mi a fene folyik itt? Mit keres itt nagyapa festménye egy ilyen helyen? Mivel ki voltam ütve már az időt sem tudom. Vajon hány óra telhetett el, vagy akár nap? Fogalmam sincs mit kezdhetnék most, egyáltalán mért raboltak el? Na és Dake? Ő mért csinálta azokat a szörnyűségeket? Ha csak rá gondolok is, egyből a remegés fog el. Nem akarom ezt, haza akarok menni, de valószínűleg, ha el is mondóm úgy se engednének szabadon. Mit kéne tennem? Nancy mit csinálna ilyenkor? Persze, széttörné a láncot, aztán leverne mindenkit. Erre én képtelen vagyok. Na jó először is nyugalom. Nem tudom hol vagyok, hány óra telt el, miért raboltak el és, hogy ezután mit fognak kezdeni velem. 
- Hm egész jól állok,-  kezdtem el hisztérikusan nevetni.   
- Neked meg mi bajod? Ne mond, hogy egy kis bezártságtól begolyóztál- nézett nagyokat Dake  
- DAKE!Mi a fene folyik itt? Miért raboltál el? Hol vagyok?
- Most fogd be amíg jó kedvembe találsz, vagy meg járod.- emelte fel a hangját, majd az egyik kezében tartott tálcát lecsapta elém- Egyél! - döbbenten néztem rá, nem számítottam arra, hogy ilyen az igazi személyisége
- Rendben, de előbb lenne egy kérdésem.- érdeklődve néztem rá
- Mi van? Próbálsz alkudozni. Csak, hogy tisztázzuk engem egy cseppet sem érdekel, hogy mit csinálsz. Tőlem akár éhen is pusztulhatsz, de a főnők ezzel másképp van, szóval rendben, csak hogy lásd mennyire kedves vagyok, kérdezhetsz, de csak egyet.- óvatosan bólintottam 
- Akkor kérlek mond meg ki miatt vagyok itt? Ki akart látni engem?
- Milyen unalmas kérdés. Ennél jobbat nem tudtál volna választani?
- Kérlek mond el, ki az? Mért kell itt lennem?
- Befejezted? Mert akkor mentem, a kajádat pedig edd meg, élve van rád szükség.....Egyenlőre.- mondta egy idegbeteg mosollyal, amitől kirázott a hideg
- Várj! Még nem válaszoltál a kérdésemre. 
- Haaa. Mégis mért kéne rá válaszoljak?
- Hát, mert azt mondtad, kérdezhetek.- lepődtem meg
- Valóban. És te kérdeztél is. Mi itt a probléma?- reménytelenül lehajtottam a fejem, miközben a szemem könnybe lábadt - Tényleg azt hitted válaszolni fogok neked?! Mekkora idióta vagy már. Na de ne izgulj, akivel akarsz, hamarosan úgy is fogsz vele. Addig is várj türelemmel. - Ment ki és még hallottam ahogy bezárja az ajtót. Hirtelen egy mélyről jövő utálat, és düh járt át, mire az előttem lévő tálca ételt utána hajítottam. Tudom, hogy értelmetlen volt, tudom, hogy már rég elment, de akkor abban a percben ez volt az egyetlen amit csinálni tudtam. 

      Ezután,a napjaim egybe folytak. Nem tudtam mikor van nappal, mikor éjjel, alig aludtam valamit. Dake naponta 3 -szór jött le ételt hozni, majd miután végeztem el is ment. Én nem kérdeztem, ő meg nem jártatta feleslegbe a száját, amiért hálás is vagyok. Napi teendőim abból álltak, hogy a festményt bámultam és próbáltam rájönni az őt körülvevő furcsa légkörre, majd ha meguntam a könyvespolcon lévő pár könyvet kezdtem el olvasni. Mindegyik könyv az orvos tudománnyal volt kapcsolatban. Időtöltésnek megfelelő volt. De ez csak a látszat volt amit Dake előtt mutattam. Végig magamban a szökést tervezgettem. Szerencsémre a könyves polcból kiállt egy rozsdás szeg, ami az én megmentőm volt. Nehezen, de addig piszkálgattam a lábamon lévő láncnak a kulcslyukát, hogy egyszer csak feladta magát és kinyílt. Annyira boldog voltam,hogy örömömben még fel is sikoltottam, amit nagy szerencsémre Dake nem halott meg.  

     Talán négy nap telhetett el, mikor Dake komoly fejjel jött be, hogy az a bizonyos rejtélyes személy látni akar. Már letettem arról, hogy találkozzunk, ezért amikor közölte kisebb sokként ért a hír. Idegesen és a félelemtől reszketve követtem Daket fel a lépcsőn. Ahogy haladtunk felfele, úgy váltott át az idegességem zavarodottá, ugyanis egyre ismerősebbé vált a hely. Mikor pedig a nappalihoz értem , már minden tisztává vált. Ez a hely, nem más volt,mint az akkori nyaraló, ahol találkoztam Noahval és Carlossal. Hirtelen ezernyi emlék foszlány csapott meg, és a meghatottságtól könnybe is lábadt a szemem, de ez azonnal odébb szállt, amint megláttam az a férget aki ide hozatott. 
- Üdvözöllek a házamban Rachel Btown.- mondta nyájasan, nekem meg felállt a szőr a hátamon
- Honnan tudja a nevem?- kérdeztem nem épp barátságosan 
- Persze, hogy tudom kicsi Rachel.- a hányinger kerülgettet ettől az alaktól- Hiszen az enyém vagy! - hangsúlyozta az enyémet            
- Elnézést, de ki a franc maga, és mi az, hogy a magáé.
- Csak finoman, vagy kivágom a nyelved. Értve vagyok.- az előbbi kedves hangsúly most átváltott fenyegetővé, amitől annyira megijedtem, hogy csak bólogatni tudtam- Nagyszerű. Akkor térjünk is vissza a kérdésedre TE AZ ENYÉM VAGY értetted. Ha nem hiszel nekem, kérdezd csak meg a drágalátos szüleidet- felém dobott egy telefont, amire már el is volt indítva a hívás. A fülemhez emelve, vártam, hogy 4 hónap után beszéljek az én " drága" szüleimmel.
- Hallo, anya? Te vagy az?
-  Mi van Rachel? Miért zavarsz? Épp egy nagyon fontos dolog közepén vagyok, gyorsan mond mert nincs időm. Én kérek elnézést, hogy zavartam. Tudtommal engem rabolt el egy ismeretlen alak, egy ismerősöm majdnem megölt de semmi baj.
- Gyors leszek. Tudod az van, hogy elraboltak, csak franc tudja, hogy ki, vagy, hogy miért.
- Rachel ne beszélj csúnyán  Carter úrral. Ő egy nagyon fontod személy, és akár meg is ölhet szóval vigyázz a szádra. Bár mondjuk mindenkinek úgy lenne a legjobb. 
- Mi van?!! Most komolyan te oktatsz ki. Egyébként is mi az, hogy az övé vagyok?
- Eladtunk téged. Carter úr pedig volt olyan kedves, hogy egy igen nagy összeget fizettet érted. Szóval ne légy hálátlan.
- Én!!! Én vagyok hálátlan. Miért adtatok el?
- Még mindig nem jöttél rá. Te vagy a család szégyen foltja, minden jobb lett volna ha nem születsz meg. Utállak téged, és azt a francos véred ami csörgedezik benned. Na most leteszem, mert dolgom van, lehetőleg soha többé ne keress. Remélem míg élek soha többé nem látlak. - ennyit mondott, majd letette. Döbbenten néztem a telefonra ahogy a hívás listát mutatja. Soha nem volt egy jó emlékem a szüleimmel, sőt már lassan semmire nem emlékszem rájuk, de ez a rövid beszélgetés összetört bennem valamit. Valamit amit már rég nem kellet volna érezzek  irántuk. Talán csak reménykedtem, hogy képesek leszünk egy nap normális család lenni, de most végkép elhalt minden érzelmem feléjük. Eladtak, halálomat kívánták, és a véremet szidták, amit tőlük származik. Minden erő kiment a lábaimból, és a földre estem. Éreztem ahogy pár könnycsepp lefolyik az arcomon, de mit sem törődve vele, az előttem lévő alakra néztem.
- Ki maga?- kérdeztem, de hangom halk és erőtlennek hatott. Még én is alig hallottam magam, ezért gondoltam a számról olvashatta le amit mondok, vagy csak megérezte mit fogok mondani. Nem tudom.
- William Carter személyesen. Dake szerettet apja, mostantól a te gazdád.
- Hallotta, miről beszélgettünk az imént telefonon igaz? Akkor kérem árulja el miért adtak el a szüleim magának?
- Nos, igen halottam, ahogy te is. A véred az ami mindenki terhére van. A nyomorult véred. 
- A vérem? - kérdeztem még mindig sokkolva 
- Csak hogy megértsd, te annak a ribancnak az unokája vagy akit én mindennél jobban megvetek, és akit a puszta két kezemmel öltem meg. Peched van, hogy annyira hasonlítasz rá, máskülönben boldogan élhettél volna. 
- Unoka? De nekem nincsenek nagyszüleim.
- Még mindig nem jöttél rá? Pedig direkt olyan szobába zártalak, hogy egész nap nézhetsz annak a nőnek az arcát. Az a nő a festményen  Olivia Smith, a nagymamád, és az én egy volt szeretőm. Ez a ház ahol pedig boldogan életetek az én házam volt, amíg az az ember el nem lopta tőlem. Már nyitottam volna a számat, amikor hangos dörömbölések zaja hallatszott kintről. Hirtelen az ablakok betörtek, és a fő bejárati ajtón is rengeteg ember tört be.