Gyerekkorom küszöbén

Sérülés

          Mikor ki nyitottam a szemem a tegnapi sötét szoba, most fényben ázott. A nap az egész helyet be világította, így minden apró kacat észrevehetővé vált. Épp fel akartam volna kelleni, mikor észrevettem, hogy egy nagy súly nehezedik a jobb felemre. Oda pillantva Carlos volt az, szorosan hozzám bújva. Olyan aranyos. Körbe nézve vettem csak észre, hogy a kezemben ott maradt a kép és a kék szalag is. Óvatosan magam mellé helyeztem a képet, hogy a szalagot a csuklómra tekertem. Noah hiánya miatt, most teljesen üresnek éreztem magam. Mint mikor ki tépnek belőled egy darabot és egy nagy tátongó lyuk lesz a helyén. Vissza tartva a könnyeimet, inkább Carlost néztem, azzal meg nyugtatva magam.
- Legalább te még velem vagy. - Mondtam ki halkan, mire csak Carlos egy aprót hümmögött. Már azt hittem, hogy felébredt de nem, továbbra is mélyen szundított mellettem. Nem tudom hány óra volt és nem is igazán érdekelt. Úgy éreztem, hogy mérhetetlen nagy fáradság jár át. A szememet lecsukva akartam Carlos példáját követni, de mire már kezdtem volna el szenderedni valaki teli erőből ki csapta az ajtót. Carlos felugrott, majd velem együtt döbbentem néztünk az illető felé.
- Megérkeztem- jelentette be Nancy érkezését, mire én csak megkönyebbűlten hajtottam hátra a fejem
- Ember. Még aludtunk - nyafogta Carlos - Miért kell ilyen korán ordítozni? - törölte meg a szemét
- Milyen korán?! Délután 3 van. Épp elég időt hagytam aludni nektek. Most meg gyertek le kész a reggelitek. - mondta Nancy vidáman, de mikor látta, hogy mind a ketten értetlenül bámulnak, tapsolt kettőt majd a nappaliba mutatott - Mozgás, előttem. - mondta parancsolóan. Erre csak nyúzottan álltunk fel és mentünk Nancy előtt el. A konyhába érve Danken már az asztalnál ült és ette a pástétomos szendvicset.
- Jó reggelt - köszönt nyúzottan. Valószínűleg Nancy öt is az ágyból rángatta ki
-Neked is - köszöntem - Mi ez az egész?
- Nem tudom. Nancy fél órája betörte az ajtómat és egyből ide ráncigált. Mondtam neki hogy hagyjon pihenni benneteket de hát nem ért a szóból. - mondta fáradtan, majd harapott még egyet a kenyérbe.
-Így van. Mert nem hagyom, hogy az év első napját haszontalanul töltsétek - mondta komolyan Nancy
- Még szerencse- forgatta a szemeit Carlos, mire Nancy csak szúrós szemekkel nézte rá, erre pedig Carlos szó nélkül le ült és az asztalon lévő szendvicsből vett ki egyet
- Na azért.- mondta elégedetten - Rachel te is.- parancsolt rám
- Nancy mi ez az egész?- kérdeztem furcsállva - Mire fel ez a felpörgés?- kérdeztem, mire Nancy csak szótlanul karon ragadott, és a nappaliba ráncigáld. Egy nagyot sóhajtott, majd egyenesen a szemembe nézett.
- Tudom, hogy most nehéz és meg is értem, de nem akarom, hogy emiatt el veszítsd önmagadat, szóval szeretném el vonni a figyelmedet ahogy csak tudom.- mondta őszintén, 
- Nézd Nancy, én ezt értékelem de semmi szükség rá- mondtam fáradtan- Jól vagyok, legalábbis azt hiszem, hogy jól.
- Nem, nem vagy jól. És ha így folytatód csak rosszabb lesz!- mondta kicsit ingerülten 
- De erre nekem semmi szükségem!- emeltem fel a hangomat- Még csak tegnap történt, legalább, hagy már annyi időt, hogy fel tudjam fogni, hogy meghalt. Hagyd, hogy meg emésszem, és utána, bánom is én azt csinálok, amit csak te akarsz, de kérlek, szépen kérlek haggy magamra, hogy át tudjam gondolni ezt az egészet.- mondtam könyörgően, úgy hogy pár könnycsepp ismét ki folyt a szememből
- Igazad van. Sajnálom, hogy csak segíteni próbálok a barátomon.- mondta szomorú mosollyal- De tudod nekem is fáj, hisz bár nem voltunk annyira jóbban, mégis a csapatunk tagja volt, és láttam mennyire fontos neked, így én csak segíteni próbáltam, de hagyjuk- mondta fájdalmasan - Akkor én most megyek.
- Nancy, várj, én nem így értettem. Csak egy kis időt szerettem volna pihenni. Nehéz volt nekem ez az egy hét, és én nem vagyok olyan erős mint te, hogy csak így le rázzam magamról.
- Én nem vagyok olyan. Nem vagyok olyan erős mint képzeled és ha azt hiszed, hogy csak neked volt nehéz tévedsz. Mindannyiunknak az volt. Annyira aggódtunk érted, de te még csak meg sem tudtad köszönni. Carlos jó formán még csak aludni sem tudott, annyira aggódott.- a szavait hallva elgondolkodtam, és rá jöttem, mennyire igaza is van, hisz Nancy akármi történt is mindig  segített nekem, és nem csak ő. Mindenki. Carlost is elhanyagoltam, pedig biztos neki is épp úgy megrázta Noah halála mint engem. Én meg egy hálátlan vagyok és még csak meg köszönni sem tudtam. Ez a felismeréstől pedig mély bűntudatom támadt. Így volt Noahval is, hisz még csak meg köszönni sem tudtam, hogy végig itt volt mellettem, hiába szakadt meg minden alkalommal a szíve, miközben én csak magamra gondolva áradoztam Carlosról. Egyszer sem gondoltam bele az ő helyzetépe, de erre ő csak továbbra is mosolygott és tűrte,  míg én figyelem kívül hagytam a szenvedését. Az utolsó perceiben is rám gondolt és én egy nyamvadt köszönömet sem tudtam ki nyögni. Rémes alak vagyok és miattam halt meg. Ezt pedig életem végéig kell viselnem. Ezt tovább már nem folytathatom. Jobban oda kell figyelnem a barátaimra, hisz nélkülük már rég nem itt lennék. Ideje rájuk gondolnom. Ezt kell tennem.
- Nancy. Bocsánat és köszönöm.- mondtam hálásan. - Egy szemét alak vagyok, aki még figyelembe se tudja venni a barátai érzéseit. Így volt Noahval is miattam halt meg, és én még csak meg sem tudtam neki köszönni azt a rengeteg gondoskodást amit kaptam tőle.- mondtam könnybe lábadt szemmel 
- Na, igaz szemét vagy, de legalább a mi szemetem.- mondta mosolyogva- Noahval kapcsolatban pedig ne hibáztasd magad, ő döntött úgy, hogy az élete árán is megvéd. Neked csak annyit kell tenned, hogy nem felejted el, és mindig emlékezni fogsz a tettére.- mondta bölcsen
- Most komolyan, mi van azzal a reklámmal, hogy ilyen bölcs lettél- kérdeztem kicsivel jobb hangulatban
- Hát nem tudom.-mondta nevetve - Na gyere - tárta szét a karját ölelésre, mire én csak szorosan meg öleltem. 
- Köszönöm.- mondtam hálásan
- Semmiség idióta- mondta nevetve
- Hé, minden rendben? Kiabálást hallottunk- jöttek elő a fiúk 
- Igen. Semmiség - válaszoltuk egyszerre, mire a fiúk csak furcsán néztek össze
- Hát jó. Mi megettük a szendvicseket.- mondta Danken
- Mit csináltatok? És nekünk nem is hagytatok?- kérdezte idegesen Nancy
- Hát de te mondtad, hogy együk meg.- mondta Carlos félve
- Ember. Ha azt mondom ugorj a kútba, ti megteszitek?- kérdezte idegesen Nancy
- Nem...vagyis, ha meg fenyegetsz akkor igen, meg tesszük- mondta Danken
- Nem is rossz ötlet- gondolkodott hangosan, mire én csak hangosan felnevettem - Na akkor ha már ti ettetek rajtatok áll, hogy most ti főzzetek ránk- mondta Nancy önelégülten, mire Danken és Carlos csak nagyot sóhajtva vissza mentek a konyhába
- Jobb ha mi is megyünk, nehogy felgyújtsák a konyhát- mondta szórakozottan Nancy
Mosolyogva néztem a jelenetet, el rejtve a mardosó bűntudatom és szomorúságot, hogy mennyire is fáj a tudat, hogy Noah már nem lehet itt velünk. Amíg csak lehet meg akarom ragadni ezeket a pillanatokat, és nem szeretném , hogy miattam aggódnának. Ezzel az elhatározással indultam volna Nancy után, mikor is nyílt az ajtó és nagyapa lépett be, mellette Nancy apjával, Ryan rendőr kapitánnyal.